Pogány Lali emlékére II.

Emlékek II. rész

Lalival sokat sakkoztunk. A szombat- és a vasárnap délutáni program általában a sakkozásból állt. Nem igazán játszottunk olyan jól, de rettenetesen jókat beszélgettünk közben.

Egy szombat esti parti után én még felvonultam egy emelettel följebb a „gyökerekhez”, azaz a tiszthelyettesi hallgatókhoz tévét nézni, mert csak ott volt színes tévé. Akkoriban ez igen nagy számnak számított. Éppen a Déry Tibor „141 perc a befejezetlen mondatból” című írásából készült filmdráma ment aznap. Jó hosszú film volt, úgy majdnem kettőkor lett vége, de úgy voltam vele, másnap úgyis vasárnap, és végre pihi lesz. Na, ez csupán egy olyan álom maradt, ami nem következett be.

Mikor véget ért a film, visszasunnyogtam a szobánkba, s századunknál hirtelen riadót rendeltek el.

Na, én voltam az első, aki a folyosón megjelent, mert annyi időm sem maradt, hogy levetkőzzek. Mint a méhkas, leugrálás az ágyról, ruhakeresgetés, káromkodás, de azért mindenki tele volt kíváncsisággal, találgatással, hogy most ki szórakozik velünk?

Alig telt el pár pillanat, máris egyre komolyabbnak tűnt az egész! A próbariadók mindig a folyosón értek véget, de ez valahogy nem akart. Le kellett menni a földszintre, ahol is a fegyverszoba következett, és mindenki fogta a csúzlit és futás tovább a kapu felé. A kapunál három Csepel autó várt bennünket, és sorakozó után elkezdték kiosztani a gumibotokat, na, akkor már mindenki megértette, gáz van, itt már többről van szó egy kis próba riadónál. Lőszeres ládák is felkerültek a kocsira, de leplombálva.

Névsorolvasás, és fel a kocsira. Indulás hajnali fél háromkor, és tényleg elindultunk, ráadásul minden kocsi parancsnok hallgatott, mint a sír.

Egy órahosszát mentünk zötykölődve, sötétben, amikor megálltak a kocsik egy erdősávnál. „Kocsiról le!” - hangzott a parancs. Mi ugráltunk lefele és akkor még gyanúsabb lett a dolog, mert vagy ötven rendőr mellett szálltunk le. Már osztottak is be egymás mellé bennünket: két katona egy rendőr, két katona egy rendőr… így sorakoztunk. A rendőröktől tudtuk meg, hogy Szarvason vagyunk. Most egy kutató láncot kellett alakítanunk, mert egy veszélyes bűnöző van bent a lezárt területen, azt kell elkapni, de közben mindent át kell vizsgálni, mindent össze kell szedni, akár csak egy csikkről, akár egy gyufáról van is szó. Egy méterenként voltunk beosztva. Mi csak a töltelék voltunk, a rendőröknek volt jogkörük. Csak a több szem többet lát és az elrettentő tömeg gyanánt használtak bennünket.

Lassan hajnalodott. Megvárták, míg kivilágosodik, mert látni kellett mindent. Egy ilyen típusú kutatás sebessége igen csekély. A hatásfokát még meg is határozták, azaz két perc alatt egy méter. Szóval, a poroszkálás is gyors menet ehhez képest, de mindent át kellett vizsgálni.

Eleinte jól ment, amíg az erdősávnál meg a mögötte lévő kis réten haladtunk.

A gondok akkor kezdődtek, amikor egy futball stadionhoz értünk: kerítésugrás, a fal kikerülése, utána megint bevárni a többit, mert a lánc egyszerre kellett, hogy haladjon. Na, persze a pályán nem találtunk semmit. A pálya után megint kis erdő következett: minden fát átvizsgálni, minden bokrot megnézni idő volt; sebességünk igazán lehetővé tette ezt, de nem haladtunk. A legnagyobb izgalom akkor következett, amikor egy képzőművészeti táborba haladtunk be úgy, hogy mindenen keresztül, na, ott volt egy kis sikoltozás, mert lánytábor volt éppen és igazán feszültségkeltő volt, amikor fegyveresen ki kellett mindenkit hajtani a sátrakból és minden sátorba bemenni, átvizsgálni. Jól kezdődött e reggel a lányoknak, s igazán emlékezetes lehetett! Fegyveres katonák és rendőrök ébresztették őket. Na, persze a többiek irigykedtek azokra, akik a táboron vonultak végig; rögtön ment a szöveg.

Megint erdő következett, megint unalom. Azért a folyóhoz közelítve nem volt sok dolgunk: a szatír ruháját-cipőjét megtalálták már, és egészen bizonyos volt, hogy a folyón átúszva menekült a lezárt területről.

Közben a hatalmas sebesség miatt gyorsan elröpült az idő, s olyan délelőtt tíz óra felé járhatott már az idő. Kezdődött a látogatás, hiszen hétvége volt! Mindenki sejtette, hogy hozzá is éppen most jön a család Győrből, Budapestről.

Megérkezik a várva várt felesége, gyereke, mennyasszonya, apja, édesanyja. Mi meg itt egy órányira a látogatóktól!!! Amit később tudtunk meg az volt, hogy ilyenkor a látogatóknak sem mondták meg, hol vagyunk, csak közölték velük, hogy per pillanat X vagy Y nincs a laktanyában.

Bennünket összegyűjtöttek, és vártunk csak vártunk. Meg kellett várni a megyei rendőr parancsnokot. És telt az idő. Én még annyi dühös embert egy csomóban azóta sem láttam. Kérdéseket tettünk fel a rendőröknek, hogy miért nem üldözzük akkor a bűnözőt? Miért nem megyünk utána, hisz a határőröktől is volt három raj kutyával, emberekkel, akik elől úgy sem szökhet meg. Összeválogatunk volna három rajt jól futó emberekkel és azok addig hajtották volna, míg el nem kapták volna. Hát komolyan vették a kérdéseket, de azt is tudták, hogy ha azok megtalálják, emberünk nem éli meg a következő tíz percet. Százegynehány dühös ember.

Megérkezett a rendőrparancsnok, nagyon szépen megköszönte a hathatós segítséget, és ezzel lezárta a szatír üldözését.

„Gépjárműre!” - hangzott a parancs, de akkor már mindenki tudta, hogy mire visszaérünk a laktanyába, vége a látogatásnak is.   

***

A bűnözőt egy hét múlva kapták el. Az a Dobos őrnagy, aki a Kékfényben is sokszor szerepelt, mint szakértő. Hát ennyi közünk volt a Békés megyei szatírhoz.

A magyar honvédelemről

Néhány furcsaság ami rádióhallgatás közben megcsapja az ember fülét:
Ma Magyarországon nincs lőporgyártás, nincs mivel lövöldözni , ha nem kapunk lőszert külföldről!
Elképesztő! Mivel védjük magunkat? Azt még valahogy lenyeli az ember, hogy a repülőinkhez, amelyek persze megint nem a mienk, nincs rakéta, meg nincs alkatrész, csak akkor, ha megszánnak benünket, de hogy kézi fegyverbe való lőszer, lövegekbe való lőszer sincs. Kapára, kaszára magyar!!
A NATO pár éve feltette a kérdést, hány tartalékos van az országban?
Akkor 12 db tartalékos katona volt nyilvántartásba véve. Hát elég rendesen kapkodták a fejüket dicső politikusaink, és ígéretet tettek arra, hogy lesz 8000 fő. Na, őket szedik most össze, akármibe is kerül. Érdekes módon van pénz rá. Melesleg ez az egész rendszerre vonatkozik. mindig lesz pénz, ha kikényszeritik a kormánytól, multiktól stb-től. Kicsit kevesebb lesz a nyereségük, de lenyelik, csak a termék legyen meg.
Ma 3500 tartalékos van, akit fizetnek.
A NATO feltette a következő kérdését is: "Hány hadrafogható fiatal van az országban és milyen fizikai állapotban?"
Nos, erre sem tudtak válaszolni a politikusok. Nem tudják. Nincs összeirva, nincs felmérve ,csak sejtésük van róla, ráadásul nincs semmiféle honvédelmi képzés sem!!!De ígérgetéssel ezt is megpróbálják megoldani. Megígérték, hogy visszahozzák az összeírást és beépitik a honvédelmi okítást a középiskolai tananyagba. Csak most fognak segget csinálni a szájukból. Mert, ha visszaemlékszünk, ők is aláirták, hogy hogyan  fogják megszüntetni a sorkatonaságot! Nos, most valahogyan vissza kell hozni, és le kell nyomni az emberek torkán.
Honvédelmi okítást az iskolákba!  Ezt lesz a legkönnyebb bevezetni.
Ma a magyar haderő mozgásképtelen. Nincs mivel szállítani a lusta népséget 8-tól 16-ig,  míg a katonák munkaideje tart. Nem egyszer láttam, hogy a laktanyákat őrzővédő szolgálatok őrizték éjszaka. Őrzővédő civil az őrtoronyba!Ez ám a hadra kész haderő!
Ez A MAI MAGYAR HONVÉDELEM. No comment!

Pogány Lali emlékére

Emlékek

Rohangálnak bennem, mint pók a falon, de nagyon kikívánkoznak már.

Tulajdonképpen addig él az ember, amíg emlékeznek rá. Hát Pogány Lalira még mindig emlékszem, pedig nem sokáig sodort bennünket az élet, egymás mellett.

Csak pár hónap volt az egész, mégis nyomot hagyott bennem.

Vékony, de hát huszonnégy évesen ki volt akkor még kövér, kicsit görnyedt hátú, szemüveges, jó erős szemüveggel. Nem egy nagy fizikummal megáldott személy volt, viszont hozzám képest érett személyiség nagyadag humorral.

Azt szokták mondani, hogy olyan tucat ember, aki nem igazán volt különleges, főleg katona ruhában, mindig is csak egy valaki volt, akit nem igazán vettek észre.

Közös pályafutásunk akkor kezdődött, amikor engem kitiltottak a „Telephelyről”, ahol a gépkocsikat meg harcjárműveket tartották. Tavaszi átállás volt, arra vezényeltek le bennünket segíteni a gépkocsivezetőknek meg a műszaki állománynak.

Hát felálltunk úgy két sorban, aztán Lali utolsó maradt pár nélkül, így Ő eleve nem került le a telephelyre, ment a laborba, mert nem tudtak egy vegyésszel mit kezdeni, nem mintha mi úgy huszonhárman nem azok lettünk volna. Bár néhányan hivatásos jogsival is rendelkeztek, meg némi gépismerettel is.

Na, én ebbe buktam bele, nekem ez nem volt. A járművekhez egyáltalában nem értettem, gondoltam elfestegetek, mint a többiek, mert az jól látszott, hogy bizonyos gépjárművek soha nem mozdultak ki a helyükről, de néhány festékréteg már rajtuk van úgy álló helyükben is.

Hát az őrnagy elvtárs nem úgy gondolta! Rámutatott egy gépkocsit szerelő emberkére, és azt mondta, jelentkezek az őrvezetőnél, majd az meghatározza, mit kell csinálnom.

Én nagyon derék katona voltam akkoriban.  Gondolkozni nem szabadott, parancs az parancs, hát jelentkeztem.

Szerelés közben az őrvezető azt mondotta, hogy látja, ügyes vagyok, hát menjek és a vizes pótkocsin zsírozzam át a zsírzó gombokat. Én tettem egy gyenge próbálkozást arra, hogy megmondjam, ez nem igazán fog nekem menni. De őrvezetőkém erősködött, hogy menjek csak. Nyilvánvalóvá vált, mennyire értékeli a vegyészeket. Hát öreg te tudod, akkor a parancsot teljesíteni kell.

Mint mondottam, igen jó katona voltam, olyan Svejk- típus. Volt, hogy a százados elküldött a két kilométerre lévő fasorba, hogy nézzem, meg, hogy ott van- e.

Hát elmentem. Na, ebből lett a botrány, amikor már az ebédnél kerestek, mert a katonának meg kell kapnia az ebédet, de én nem voltan sehol. Persze, a fasornál megtaláltak. A százados kissé idegesen és hangosan kérdőre vont, mire én azt válaszoltam, hogy a parancs csak arra szólt, hogy menjek a fasorba, azt már nem mondták, hogy menjek is vissza. Na, szívatásom itt ért véget, nem mertek többet ilyet tenni, mert féltek, megcsinálom.

Kaptam egy ilyen zsírzó valamit, amit úgy pumpálni kellet volna, ha jól gondolom, de inkább szétszedtem, hogy a gépzsírhoz hozzáférjek. Arról sem sok fogalmam volt, hogy néz ki egy zsírzó gomb, úgyhogy arra a megállapításra jutottam, hogy valamit be kell kenni. Alá feküdtem a lajt kocsinak és el kezdtem kenni az alját.

Tettem a dolgom, aztán ordítás! A századparancsnok jött ellenőrizni jó gazda módjára megszemlélni hogyan dolgoznak beosztottai. Látva ténykedésem borult ki a bili, oda ordította az őrvezetőt, hogy milyen instrukciókkal látott el, mert amit csinálok az nem igazán az, amit Ő elképzelt. Szerencsétlen azt se tudta mit csináljon, röhögjön vagy bosszankodjon, de azért igyekezett komoly maradni.

Ketten aztán rájöttek arra a tényre, hogy nekem halvány fogalmam sincs, hogy néz ki egy zsírzógomb.”Hülye vegyész”, menjen a laboratóriumba, semmi keresni valója nincs a gépkocsik között! Halványan megjegyzem, pár nappal később külön oktatási napot tartottak a szakasz számára diavetítéssel és egyebekkel a zsírzó gombokról, elvégre műszaki laktanyába voltunk kiképzésen.

Hát bekerültem Pogány Lalihoz a laborba. Lali megértő volt a történtek elmesélése után, valószínűleg Ő sem tudta hogy néz ki a zsírzógomb. De azért tettünk egy sétát két napi pakolás után a telephelyen, mert látni akarta a színhelyet. A telephely bejáratánál volt az akkumulátor töltő szoba, benéztünk. Vegyiparban dolgozónak azért feltűnt, hogy nincs szemöblítő oldat, de sav az bőven, így visszamentünk a laborba, és csináltunk egy 2%-os oldatot savfröccsenésre, felcímkézve rendes üvegbe, ahogy illik. Lali vitte és kirakta az akkumulátoros szobába.Az újítását rögtön „felkarolták”, s a századparancsnok  nagy bánatára Lalit Egységparancsnoki dicséretben részesítették.

Ő lett az egyetlen a kiképzés letelte után, aki dicsérettel ment vissza az eredeti alakulatához.

Vasárnapra - Instrukciók az élethez - a Dalai Láma üzenete

1.   Vedd számításba, hogy a nagy szerelem és a nagy siker nagy kockázattal jár.

2.   Mikor veszítesz, legalább a leckét tanuld meg.

3.   Kövesd a három „T”-t. Tiszteld önmagad, tisztelj másokat és tetteidért vállalj felelősséget.

4.   Ne felejtsd el, hogy nem megkapni azt, amit kívánsz, néha csodálatos szerencse.

5.   Tanuld meg a szabályokat, hogy tudjad, hogyan lehet áthágni őket.

6.   Ne hagyd, hogy egy kis nézeteltérés tönkre tegyen egy nagy barátságot.

7.   Mikor rádöbbensz, hogy hibát követtél el, azonnal tégy lépéseket a kijavítására.

8.   Tölts minden nap egy kis időt magaddal.

9.    Tárd ki karjaidat a változásnak, de ne engedd el az értékeidet.

10.  Emlékezz, hogy a csönd néha a legjobb válasz.

11. Élj jó, becsületes életet, akkor mikor öregebb leszel és visszagondolsz, képes leszel másodszor is élvezni azt.

12.  Szeretetteli légkör otthonodban megalapozza életedet.

13. Szeretteiddel való nézeteltérésed alkalmával foglalkozz csak az adott problémával, ne hánytorgasd fel a múltat.

14.  Oszd meg tudásod, ez egyik út a halhatatlansághoz.

15.  Légy gyengéd a Földhöz.

16.  Évente egyszer menj olyan helyre, ahol még nem voltál.

17.  Emlékezz, hogy az a legjobb kapcsolat, melyben egymás iránti szeretetetek meghaladja egymással szembeni érdekeiteket.

18.  Mérlegeld a sikeredet annak fényében, hogy mit kellett feladnod azért, hogy elérd.

19.  Vakmerő önfeladással kezeld a szerelmet és a főzést.

Szavazunk

Tegnap a nők ünnepe volt.
119 éve, hogy a nők először szavazhattak. Ez az esemény Új-Zélandon kezdődött.
Egyesek szerint azóta a nők vezetik a világot.
Nos, azóta volt két világháború. A helyi háborúk folyamatossága miatt a XX. században 7 teljes napig volt béke a földön. Száz év alatt 7 nap. Jó arány.

Tatiosz: Életművészet

Elfogadni tudni a boldog napokat, de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni. Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni: sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét hanem a boldogságét. Az úton járni, majd végig menni; a nagyságot az erénnyel, nem a szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni - dísz, ragyogás, külcsín nélkül.

Áttekintés 02

A média világából!

Sok mindent meg akarunk tanulni a nagy amerikaiaktól. Csak azt, amit kellene, azt nem sikerül.

Nemrég rádióban hallottam, hisz neves dátum volt szeptember 11-e, a következő mondatot:

-Emlékezik a világ a megközelítőleg 3000 halottra, akik terrortámadás miatt haltak meg a nagy tornyokban.

Az amerikai még véletlenül sem mondja ezt, náluk mindenki személy, ha ők beszélnek az áldozatokról, akkor 2995 áldozatot gyászolnak.

A magyar híradókban hangzik el a következő mondat, ha egy busz balesetet kommentálnak:

Legalább 20 áldozat, a busz vonattal ütközött!

Legalább Anyátok ott volt? Hogy mondhatnak ilyet egy médiában?Na, most drukkolunk vagy mi?

Nagyon sürgősen le kellene szokni ezekről a kijelentésekről. Minden áldozat egy EMBER, ha nem tudnák, nem legalább!

Szép idézetek

„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.

Nézd a világ apró rebbenéseit.”

(Radnóti Miklós)

 

„Az élet a komoly embert hepehupás, tarka ösvényre vezeti. Gyakran megakasztja a haladást, míg egyszer csak simán továbbengedi. Itt egy csillogó gondolat könnyedén szavakká formálódik. Ott súlyos tudás is terhes hallgatásba burkolózik.

Azonban ahol két ember szíve legmélyén egységet képez, ott kettős erejük felér a vas és érc erejéhez. S hol két ember szíve mélyén megérti egymást teljesen, ott szavaik úgy hangzanak, mint orchidea-illat, fűszer-édesen.”

(Konfuciusz)

 

„Az ember olyan lény, akinek vágyai szerények és szerénytelenek. Ha valakit szeret, akkor attól a tudattól is boldog, hogy az a világon van. De szerénytelen, mert folyton látni kívánja, és soha nem telik be vele.”

(Ancsel Éva)