Emlékek
Rohangálnak bennem, mint pók a falon, de nagyon kikívánkoznak már.
Tulajdonképpen
addig él az ember, amíg emlékeznek rá. Hát Pogány Lalira még mindig
emlékszem, pedig nem sokáig sodort bennünket az élet, egymás mellett.
Csak pár hónap volt az egész, mégis nyomot hagyott bennem.
Vékony,
de hát huszonnégy évesen ki volt akkor még kövér, kicsit görnyedt hátú,
szemüveges, jó erős szemüveggel. Nem egy nagy fizikummal megáldott
személy volt, viszont hozzám képest érett személyiség nagyadag humorral.
Azt
szokták mondani, hogy olyan tucat ember, aki nem igazán volt
különleges, főleg katona ruhában, mindig is csak egy valaki volt, akit
nem igazán vettek észre.
Közös
pályafutásunk akkor kezdődött, amikor engem kitiltottak a
„Telephelyről”, ahol a gépkocsikat meg harcjárműveket tartották. Tavaszi
átállás volt, arra vezényeltek le bennünket segíteni a
gépkocsivezetőknek meg a műszaki állománynak.
Hát
felálltunk úgy két sorban, aztán Lali utolsó maradt pár nélkül, így Ő
eleve nem került le a telephelyre, ment a laborba, mert nem tudtak egy
vegyésszel mit kezdeni, nem mintha mi úgy huszonhárman nem azok lettünk
volna. Bár néhányan hivatásos jogsival is rendelkeztek, meg némi
gépismerettel is.
Na,
én ebbe buktam bele, nekem ez nem volt. A járművekhez egyáltalában nem
értettem, gondoltam elfestegetek, mint a többiek, mert az jól látszott,
hogy bizonyos gépjárművek soha nem mozdultak ki a helyükről, de néhány
festékréteg már rajtuk van úgy álló helyükben is.
Hát
az őrnagy elvtárs nem úgy gondolta! Rámutatott egy gépkocsit szerelő
emberkére, és azt mondta, jelentkezek az őrvezetőnél, majd az
meghatározza, mit kell csinálnom.
Én nagyon derék katona voltam akkoriban. Gondolkozni nem szabadott, parancs az parancs, hát jelentkeztem.
Szerelés
közben az őrvezető azt mondotta, hogy látja, ügyes vagyok, hát menjek
és a vizes pótkocsin zsírozzam át a zsírzó gombokat. Én tettem egy
gyenge próbálkozást arra, hogy megmondjam, ez nem igazán fog nekem
menni. De őrvezetőkém erősködött, hogy menjek csak. Nyilvánvalóvá vált,
mennyire értékeli a vegyészeket. Hát öreg te tudod, akkor a parancsot
teljesíteni kell.
Mint
mondottam, igen jó katona voltam, olyan Svejk- típus. Volt, hogy a
százados elküldött a két kilométerre lévő fasorba, hogy nézzem, meg,
hogy ott van- e.
Hát
elmentem. Na, ebből lett a botrány, amikor már az ebédnél kerestek,
mert a katonának meg kell kapnia az ebédet, de én nem voltan sehol.
Persze, a fasornál megtaláltak. A százados kissé idegesen és hangosan
kérdőre vont, mire én azt válaszoltam, hogy a parancs csak arra szólt,
hogy menjek a fasorba, azt már nem mondták, hogy menjek is vissza. Na,
szívatásom itt ért véget, nem mertek többet ilyet tenni, mert féltek,
megcsinálom.
Kaptam
egy ilyen zsírzó valamit, amit úgy pumpálni kellet volna, ha jól
gondolom, de inkább szétszedtem, hogy a gépzsírhoz hozzáférjek. Arról
sem sok fogalmam volt, hogy néz ki egy zsírzó gomb, úgyhogy arra a
megállapításra jutottam, hogy valamit be kell kenni. Alá feküdtem a lajt
kocsinak és el kezdtem kenni az alját.
Tettem
a dolgom, aztán ordítás! A századparancsnok jött ellenőrizni jó gazda
módjára megszemlélni hogyan dolgoznak beosztottai. Látva ténykedésem
borult ki a bili, oda ordította az őrvezetőt, hogy milyen instrukciókkal
látott el, mert amit csinálok az nem igazán az, amit Ő elképzelt.
Szerencsétlen azt se tudta mit csináljon, röhögjön vagy bosszankodjon,
de azért igyekezett komoly maradni.
Ketten
aztán rájöttek arra a tényre, hogy nekem halvány fogalmam sincs, hogy
néz ki egy zsírzógomb.”Hülye vegyész”, menjen a laboratóriumba, semmi
keresni valója nincs a gépkocsik között! Halványan megjegyzem, pár
nappal később külön oktatási napot tartottak a szakasz számára
diavetítéssel és egyebekkel a zsírzó gombokról, elvégre műszaki
laktanyába voltunk kiképzésen.
Hát
bekerültem Pogány Lalihoz a laborba. Lali megértő volt a történtek
elmesélése után, valószínűleg Ő sem tudta hogy néz ki a zsírzógomb. De
azért tettünk egy sétát két napi pakolás után a telephelyen, mert látni
akarta a színhelyet. A telephely bejáratánál volt az akkumulátor töltő
szoba, benéztünk. Vegyiparban dolgozónak azért feltűnt, hogy nincs
szemöblítő oldat, de sav az bőven, így visszamentünk a laborba, és
csináltunk egy 2%-os oldatot savfröccsenésre, felcímkézve rendes üvegbe,
ahogy illik. Lali vitte és kirakta az akkumulátoros szobába.Az újítását
rögtön „felkarolták”, s a századparancsnok nagy bánatára Lalit
Egységparancsnoki dicséretben részesítették.
Ő lett az egyetlen a kiképzés letelte után, aki dicsérettel ment vissza az eredeti alakulatához.
Lehengerlő a stílusod: a nagybetűs Élet valódi arca éppen ilyen: hol szomorú, hol meg felragyog, akár a Nap, máskor kissé ironikus, néha meg csak telik. Rendkívül szórakoztató az a forma, amelyben írsz, s mégis mélységesen elgondolkodtató, mert a korrajzból többet festettél meg bármilyen akadémikus magyarázatokkal ellátott történelem tankönyvnél! Nagyon várom a folytatást, mert úgy hiszem, itt nem érhet véget az emlékezés...
VálaszTörlés