Pogány Lali emlékére

Emlékek

Rohangálnak bennem, mint pók a falon, de nagyon kikívánkoznak már.

Tulajdonképpen addig él az ember, amíg emlékeznek rá. Hát Pogány Lalira még mindig emlékszem, pedig nem sokáig sodort bennünket az élet, egymás mellett.

Csak pár hónap volt az egész, mégis nyomot hagyott bennem.

Vékony, de hát huszonnégy évesen ki volt akkor még kövér, kicsit görnyedt hátú, szemüveges, jó erős szemüveggel. Nem egy nagy fizikummal megáldott személy volt, viszont hozzám képest érett személyiség nagyadag humorral.

Azt szokták mondani, hogy olyan tucat ember, aki nem igazán volt különleges, főleg katona ruhában, mindig is csak egy valaki volt, akit nem igazán vettek észre.

Közös pályafutásunk akkor kezdődött, amikor engem kitiltottak a „Telephelyről”, ahol a gépkocsikat meg harcjárműveket tartották. Tavaszi átállás volt, arra vezényeltek le bennünket segíteni a gépkocsivezetőknek meg a műszaki állománynak.

Hát felálltunk úgy két sorban, aztán Lali utolsó maradt pár nélkül, így Ő eleve nem került le a telephelyre, ment a laborba, mert nem tudtak egy vegyésszel mit kezdeni, nem mintha mi úgy huszonhárman nem azok lettünk volna. Bár néhányan hivatásos jogsival is rendelkeztek, meg némi gépismerettel is.

Na, én ebbe buktam bele, nekem ez nem volt. A járművekhez egyáltalában nem értettem, gondoltam elfestegetek, mint a többiek, mert az jól látszott, hogy bizonyos gépjárművek soha nem mozdultak ki a helyükről, de néhány festékréteg már rajtuk van úgy álló helyükben is.

Hát az őrnagy elvtárs nem úgy gondolta! Rámutatott egy gépkocsit szerelő emberkére, és azt mondta, jelentkezek az őrvezetőnél, majd az meghatározza, mit kell csinálnom.

Én nagyon derék katona voltam akkoriban.  Gondolkozni nem szabadott, parancs az parancs, hát jelentkeztem.

Szerelés közben az őrvezető azt mondotta, hogy látja, ügyes vagyok, hát menjek és a vizes pótkocsin zsírozzam át a zsírzó gombokat. Én tettem egy gyenge próbálkozást arra, hogy megmondjam, ez nem igazán fog nekem menni. De őrvezetőkém erősködött, hogy menjek csak. Nyilvánvalóvá vált, mennyire értékeli a vegyészeket. Hát öreg te tudod, akkor a parancsot teljesíteni kell.

Mint mondottam, igen jó katona voltam, olyan Svejk- típus. Volt, hogy a százados elküldött a két kilométerre lévő fasorba, hogy nézzem, meg, hogy ott van- e.

Hát elmentem. Na, ebből lett a botrány, amikor már az ebédnél kerestek, mert a katonának meg kell kapnia az ebédet, de én nem voltan sehol. Persze, a fasornál megtaláltak. A százados kissé idegesen és hangosan kérdőre vont, mire én azt válaszoltam, hogy a parancs csak arra szólt, hogy menjek a fasorba, azt már nem mondták, hogy menjek is vissza. Na, szívatásom itt ért véget, nem mertek többet ilyet tenni, mert féltek, megcsinálom.

Kaptam egy ilyen zsírzó valamit, amit úgy pumpálni kellet volna, ha jól gondolom, de inkább szétszedtem, hogy a gépzsírhoz hozzáférjek. Arról sem sok fogalmam volt, hogy néz ki egy zsírzó gomb, úgyhogy arra a megállapításra jutottam, hogy valamit be kell kenni. Alá feküdtem a lajt kocsinak és el kezdtem kenni az alját.

Tettem a dolgom, aztán ordítás! A századparancsnok jött ellenőrizni jó gazda módjára megszemlélni hogyan dolgoznak beosztottai. Látva ténykedésem borult ki a bili, oda ordította az őrvezetőt, hogy milyen instrukciókkal látott el, mert amit csinálok az nem igazán az, amit Ő elképzelt. Szerencsétlen azt se tudta mit csináljon, röhögjön vagy bosszankodjon, de azért igyekezett komoly maradni.

Ketten aztán rájöttek arra a tényre, hogy nekem halvány fogalmam sincs, hogy néz ki egy zsírzógomb.”Hülye vegyész”, menjen a laboratóriumba, semmi keresni valója nincs a gépkocsik között! Halványan megjegyzem, pár nappal később külön oktatási napot tartottak a szakasz számára diavetítéssel és egyebekkel a zsírzó gombokról, elvégre műszaki laktanyába voltunk kiképzésen.

Hát bekerültem Pogány Lalihoz a laborba. Lali megértő volt a történtek elmesélése után, valószínűleg Ő sem tudta hogy néz ki a zsírzógomb. De azért tettünk egy sétát két napi pakolás után a telephelyen, mert látni akarta a színhelyet. A telephely bejáratánál volt az akkumulátor töltő szoba, benéztünk. Vegyiparban dolgozónak azért feltűnt, hogy nincs szemöblítő oldat, de sav az bőven, így visszamentünk a laborba, és csináltunk egy 2%-os oldatot savfröccsenésre, felcímkézve rendes üvegbe, ahogy illik. Lali vitte és kirakta az akkumulátoros szobába.Az újítását rögtön „felkarolták”, s a századparancsnok  nagy bánatára Lalit Egységparancsnoki dicséretben részesítették.

Ő lett az egyetlen a kiképzés letelte után, aki dicsérettel ment vissza az eredeti alakulatához.