Őszentsége a Dalai Láma: Sem rejtély, sem varázslat

A mikor spirituális forradalmat hirdetek, nem azt mondom, hogy problémáinkra végső soron csak a vallás jelenthet megoldást. E sorok írásakor csaknem hetvenesztendős lévén, elegendő tapasztalatom van ahhoz, hogy meggyőződéssel valljam: a Buddha tanításai időszerűek és hasznosak az emberiség számára. Ha valaki ezeket átülteti a gyakorlatba, azzal bizonyosan nemcsak önmagának, hanem másoknak is jót tesz. De nagyon sokféle emberrel találkoztam a világ minden tájáról, és ez segített tudatosítani bennem, hogy vannak más hitek, más kultúrák is, amelyek ugyancsak lehetővé teszik az egyén számára a konstruktív és kielégítő életet. Ráadásul arra a következtetésre jutottam, hogy nem sokat számít, valaki hívő-e vagy sem: sokkal fontosabb, hogy jó ember legyen. Miközben ezt mondom, nem feledkezem meg a tényről, hogy bár a föld csaknem hatmilliárd lakójának többsége valamely hagyományos hit követőjének vallja magát, a vallásnak általában csekély szerepe van az emberek életében, főként a fejlett világban. Talán egymilliárdnyian sincsenek, akik odaadóan gyakorolják vallásukat, vagyis nap mint nap igyekeznek annak alaptételeihez és útmutatásához híven élni. A többiek ebben az értelemben nem vallásgyakorlók. Az előbbiek pedig különféle vallások követői közül kerülnek ki. Világos tehát, hogy mivel sokfélék vagyunk, egyetlen vallás sem elégíti ki az egész emberiséget. Sőt hozzátehetjük: vallásos hit nélkül is nagyon jól meg lehet élni. Ez talán furcsa kijelentés egy vallási vezetőtől. De én elsősorban tibeti vagyok, és csak azután dalai láma; elsősorban ember vagyok, és csak azután tibeti. Dalai lámaként különös felelősséggel tartozom a tibetiek iránt, és szerzetesként különös felelősséggel tartozom azért, hogy előmozdítsam a vallások közötti harmóniát - emberként viszont, mint mindenki más, én is az emberiség egész családjáért vagyok felelős. És mivel a többség nem vallásgyakorló, igyekszem az emberiséget a vallásos hitre való hivatkozás nélkül szolgálni. Azt hiszem, ha megfelelő távlatból tekintünk a világ nagy vallásaira - a buddhizmusra, a kereszténységre, a hinduizmusra, az iszlámra, a judaizmusra, a szikh vallásra, a Zoroaszter-hitre s a többire -, úgy találjuk, hogy valamennyinek ugyanaz a célja: hozzásegíteni az embert a tartós boldogsághoz. És szerintem erre mindegyik képes is. Ilyen körülmények között nemcsak hasznos, hanem örvendetes is, hogy sokféle (végső soron ugyanazokat az alapértékeket érvényre juttató) vallás létezik. Nem mintha mindig is ezen a véleményen lettem volna. Fiatal koromban, amikor Tibetben éltem, a lelkem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a buddhizmus az egyetlen igaz út. Milyen csodálatos lenne, gondoltam, ha mindenki ezt követné! Ez azonban tudatlanságomból fakadt. Persze mi tibetiek is hallottunk más vallásokról. De az a kevés, amit tudtunk róluk, tibeti fordításban olvasható másodlagos, buddhista forrásokból származott, amelyek természetesen e vallások buddhista szempontból vitatható vonásaira koncentráltak. Nem amiatt, mintha a szerzők szándékosan ki akarták volna figurázni ellenlábasaikat, hanem mert nem látták szükségét, hogy azokkal a vonásokkal is foglalkozzanak, amelyekkel egyetértenek. Indiában, ahol ezeket írták, az általuk tárgyalt szövegek teljes terjedelmükben olvashatók voltak. Nem így Tibetben. Nálunk más vallások szent könyvei nem álltak rendelkezésre fordításban. Ahogy növekedtem, sikerült egyre többet megtudnom a többi világvallásról. Különösen azután, hogy száműzetésbe vonultam, kezdtem olyan emberekkel találkozni, akik egész életüket valamely más hitnek szentelték - ki imádsággal és meditációval, ki embertársai aktív szolgálatával -, és eközben mélyen megmerítkeztek az általuk követett hagyományban. A velük való érintkezés hozzásegített a felismeréshez, hogy minden egyes nagy hitrendszer óriási értéket képvisel, s megtanultam tiszta szívemből becsülni őket. Számomra a buddhizmus marad a legvonzóbb ösvény. Személyiségemnek ez felel meg a legjobban. De ettől még nem hiszem, hogy mindenki számára ez lenne a legjobb vallás, sőt azt sem hiszem, hogy mindenkinek vallásosnak kéne lennie. Én, mint tibeti és mint szerzetes, természetesen a buddhizmus alapelveinek, előírásainak és gyakorlatának megfelelő neveltetésben és oktatásban részesültem. Nem tagadhatom tehát, hogy egész gondolkodásomat az határozza meg, mit jelent szerintem a Buddha követőjének lenni. Ebben a könyvben azonban igyekszem túllépni hitem formális keretein. Szeretném megmutatni, hogy igenis vannak egyetemes erkölcsi elvek, amelyek bárkit hozzásegíthetnek a mindannyiunk által vágyott boldogsághoz. Lehet, hogy néhányan úgy érzik majd, rejtett szándékom a buddhizmust hirdetni. De nem ez a helyzet - bár egy ilyen vádat nehezen tudnék megfellebbezhetetlenül cáfolni. Fontosnak tartom, hogy különbséget tegyünk vallás és spiritualitás között. Nézetem szerint a vallás valamely hitrendszernek a megváltó erejébe vetett hittel függ össze, amihez hozzátartozik valamiféle metafizikai vagy természetfölötti valóság - mondjuk a mennyország vagy a nirvána - elfogadása. Ehhez vallási tanítások vagy dogmák, szertartások, imádságok stb. kapcsolódnak. A spiritualitás viszont az emberi lélek azon tulajdonságaival függ össze, amelyek - mint a szeretet, az együttérzés, a türelem, az elnézés, a megbocsátás, az elégedettség, a felelősségérzet, a harmónia érzése - önmagunknak és másoknak egyaránt boldogságot szereznek. A szertartás és az imádság, szintúgy a nirvánával és a megváltással összefüggő kérdések közvetlen kapcsolatban állnak a vallásos hittel, ezek a belső tulajdonságok viszont nem okvetlenül. Így hát az egyén akár magas szinten is kifejlesztheti őket magában anélkül, hogy bármely vallási vagy metafizikai rendszerhez fordulna. Ezért mondom néha, hogy a vallás nélkül talán meg tudunk lenni, de ezek nélkül az alapvető lelki tulajdonságok nélkül nem. A vallásgyakorlók persze teljes joggal mondhatnák, hogy az efféle tulajdonságok, avagy erények az őszinte vallásos igyekezet gyümölcsei, a vallásnak tehát nagyon sok köze van ezek kifejlesztéséhez, illetve ahhoz, amit spirituális gyakorlatnak nevezhetünk. Itt tisztáznunk kell valamit. A vallásos hit megköveteli a spirituális gyakorlatot. Mégis úgy tűnik, mintha hívők és nem hívők számára egyaránt meglehetősen homályos lenne, hogy ez voltaképpen mit jelent. A fenti, "spirituálisnak" nevezett tulajdonságok közös jegye a mások jólétével való valamilyen szintű törődés. Ezt tibetiül úgy mondjuk, sen phenkji szem, azaz „gondolni mások segítésére”. Ha meggondoljuk, az említett tulajdonságokban benne rejlik a mások jólétével való törődés. Aki együtt érző, szerető, türelmes, elnéző, megbocsátó stb., az valamilyen mértékben számol azzal, hogy cselekedeteinek milyen hatása lehet másokra, és ehhez igazítja magatartását. A spirituális gyakorlat ezek szerint azt jelenti, hogy egyrészt mások jólétét szem előtt tartva cselekszünk, másrészt pedig igyekszünk úgy átformálni magunkat, hogy erre még hajlamosabbak legyünk. Máskülönben értelmetlenség spirituális gyakorlatról beszélni. Amikor spirituális forradalmat hirdetek, akkor tehát nem vallási forradalomra gondolok. Nem is egy olyan életmódra, amely valamiképpen "nem e világi", és végképp nem valami rejtélyesre vagy varázslatosra. Azt javaslom, hogy szakítsunk megszokott, az "én"-t előtérbe helyező szemléletünkkel. Azt javaslom, hogy forduljunk velünk kapcsolatban álló embertársaink tágabb közösségéhez, és magatartásunkban saját érdekeink mellett másokéra is legyünk tekintettel. Az olvasó azt az ellenvetést teheti, hogy bár az ilyen szemléletváltással együtt járó jellembeli átalakulás, illetve az egymás iránti szeretet és együttérzés térhódítása kétségkívül örvendetes lenne, kiterjedt és súlyos problémáink megoldásához aligha elegendő a spirituális forradalom. Felmerülhet továbbá, hogy például az otthoni erőszakos cselekmények, a kábítószer- és alkoholfüggőség, a családok felbomlása és így tovább nem olyan problémák-e, amelyek saját közegükben jobban megérthetők és kezelhetők. De mivel ezek mindegyike bármilyen hihetetlennek tűnik is - megoldható lenne, ha az emberek több szeretetet és együttérzést mutatnának egymás iránt, bízvást mondhatjuk, hogy spirituális problémákról van szó, tehát spirituális megoldást kell keresnünk rájuk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs más teendőnk, mint kifejleszteni a spirituális értékeket, és a problémák egy csapásra megszűnnek. Ellenkezőleg, mindegyikre sajátos megoldást kell találnunk. Ám ha ezt a spirituális dimenziót figyelmen kívül hagyjuk, akkor nem remélhetünk tartós megoldást. Hogy miért? A rossz hírek az élet velejárói. Valahányszor kezünkbe vesszük az újságot, bekapcsoljuk a rádiót vagy a tévét, szomorú dolgokkal szembesülünk. Nem múlik el nap anélkül, hogy valahol a világban ne történne valamilyen szerencsétlenség. Akárhol éljünk és akármilyen nézeteket valljunk is, kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian sajnálkozunk, amikor mások szenvedéséről hallunk. Ezek az események két nagy csoportba sorolhatók: vannak, amelyek elsősorban természeti okokra vezethetők vissza - földrengés, aszály, árvíz és hasonlók -, és vannak, amelyeket az ember okoz. A háború, a bűnözés, az erőszak minden formája, a korrupció, a szegénység, a csalás és szószegés, a politikai és gazdasági igazságtalanság mind az ember negatív viselkedésének következménye. Ki a felelős az ilyen viselkedésért? Valamennyien felelősök vagyunk. Az uralkodóktól, állam- és kormányfőktől, politikusoktól kezdve a köztisztviselőkön, tudósokon, orvosokon, jogászokon, akadémikusokon, diákokon, papokon, apácákon és magamfajta szerzeteseken, gyárosokon, művészeken, kereskedőkön, mérnökökön, kisiparosokon, kétkezi munkásokon és munkanélkülieken keresztül egyetlen olyan osztálya vagy rétege sincs a társadalomnak, amely ne tenné hozzá a magáét mindennapi rossz híreinkhez. Szerencsére a természeti csapásoktól eltérően, amelyek ellen keveset vagy éppen semmit sem tehetünk, ezek az emberi problémák, éppen mert lényegileg erkölcsi problémák, igenis leküzdhetők. Ezt a felfogást tükrözi az a tény is, hogy nagyon sokan vannak - megint csak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből és szintjeiről -, akik ezen fáradoznak. Egyesek valamely politikai párthoz csatlakozva igazságosabb alkotmányért küzdenek; mások a jog eszközeivel harcolnak az igazságért; megint mások a szegénység felszámolására létrehozott segélyszervezeteket támogatják, vagy károsultakat segítenek akár hivatásos, akár önkéntes alapon. Egyszóval mindannyian azon vagyunk, hogy a világot vagy legalábbis egy kis részét - a magunk felfogása és lehetőségei szerint jobbá tegyük. Sajnos azt látjuk, hogy a fejlett és jól működő igazságszolgáltatás, illetve a külső ráhatás legújabb módszerei önmagukban nem képesek felszámolni a bűnözést. A rendőrségnek ma olyan technika áll rendelkezésére, amilyet ötven éve még elképzelni sem tudtunk volna. Figyelőrendszerei láthatóvá teszik az eddig láthatatlant; DNS-azonosítói, kriminalisztikai laboratóriumai, különlegesen idomított kutyái és persze jól képzett emberei vannak. Csakhogy a bűnözők módszerei ugyan-így korszerűsödtek, vagyis igazából semmit sem javult a helyzet. Ahol nincsenek erkölcsi gátlások, ott remény sincs a növekvő bűnözés és más hasonló problémák megoldására. Sőt belső fegyelem híján maguk a megoldást szolgáló eszközök is csak a bajt növelik. A bűnözők és a rendőrség vetekedése az egyre kifinomultabb módszerek alkalmazásában ördögi körhöz vezet. Mármost mi az összefüggés a spiritualitás és az erkölcsi gyakorlat között? Mivel a szeretet, az együttérzés és más efféle tulajdonságok értelemszerűen feltételeznek valamilyen szintű törődést mások jólétével, feltételezik az erkölcsi gátlást is. Nem lehetünk szeretők és együtt érzők, ha ugyan-akkor meg nem fékezzük káros ösztöneinket és vágyainkat. Ami az erkölcsi gyakorlat alapjait illeti, olvasóim talán feltételezik, hogy legalább e tekintetben a vallásos megközelítést szorgalmazom. Kétségtelen, hogy a nagy vallási hagyományok mindegyike fejlett erkölcsi rendszert dolgozott ki. Csakhogy ha a jóról és a rosszról vallott nézeteinket valamely valláshoz kötjük, akkor felmerül a kérdés: melyik vallást válasszuk? Melyik fogalmazza meg a legteljesebb, legérthetőbb, legelfogadhatóbb rendszert? Márpedig erről végeérhetetlenül lehetne vitatkozni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy sokan őszinte meggyőződésből vetik el a vallást, nem pedig azért, mert nem foglalkoztatják őket az emberi lét mélyebb kérdései. Csak azért, mert találunk köztük erkölcstelen embereket, még nem mondhatjuk, hogy a vallást elutasítóknak fogalmuk sincs a jóról és a rosszról vagy arról, hogy erkölcsileg mi helyes és mi nem. A vallásos hit önmagában egyébként sem garantálja az erkölcsi tisztaságot. Történelmünket áttekintve azt látjuk, hogy a legnagyobb károkozók közül - akik erőszakot, kegyetlenkedést és pusztítást hoztak embertársaikra sokan nagy hangon hirdették vallásosságukat. A vallás segíthet az alapvető erkölcsi elvek megfogalmazásában, de anélkül is beszélhetünk erkölcsről és erkölcsiségről, hogy a valláshoz folyamodnánk. Itt megint felmerülhet az ellenvetés, hogy ha az erkölcsöt nem a vallásból eredeztetjük, akkor számolnunk kell azzal, hogy a körülményektől, sőt akár az egyénektől függően más és más megítélése lehet a jónak és a rossznak, a helyesnek és a helytelennek, az erkölcsileg elfogadhatónak és az erkölcsileg elfogadhatatlannak, a pozitív cselekedetnek és a negatív cselekedetnek. Erre hadd feleljem azt, hogy még ha a vallást tesszük is meg az erkölcsiség alapjául, sohasem alkothatunk olyan szabály- vagy törvényrendszert, amely minden erkölcsi dilemmára választ ad. Az emberi tapasztalatok gazdagsága és sokfélesége szétfeszíti a merev kereteket. Ráadásul ebben az esetben azt is mondhatnánk, hogy csak e törvények betűjének betartásáért vagyunk felelősek, nem pedig cselekedeteinkért. Ezzel nem azt mondom, hogy ne is próbáljunk erkölcsileg kötelező érvényű elveket megfogalmazni. Ellenkezőleg, ez elengedhetetlenül szükséges, különben nem remélhetjük problémáink megoldását. Meg kell találnunk a módját, hogy igazságot tegyünk például a terrorizmus, mint a politikai reform eszköze és a Mahatma Gandhi-féle békés ellenállás között. Meg kell mutatnunk, hogy helytelen másokkal szemben erőszakot alkalmazni. De ezt úgy kell tennünk, hogy elkerüljük a durva abszolutizmus, illetve a triviális relativizmus szélsőségeit. Saját nézetem szerint - amely nem kizárólag a vallásos hitre, és még csak nem is valami eredeti elgondolásra, hanem a közönséges józan észre támaszkodik - akkor tudunk kötelező érvényű erkölcsi alapelvekre jutni, ha abból indulunk ki, hogy mindannyian boldogságra vágyunk és szeretnénk elkerülni a szenvedést. Nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között, ha nem vesszük figyelembe mások érzéseit, mások szenvedését. Éppen ezért - és mert, mint látni fogjuk, nem vallásos összefüggésben nehéz abszolút igazságról beszélni - az erkölcsös magatartás nem olyasmi, amit azért követünk, mert valamiképpen önmagában jó, hanem mert hozzánk hasonlóan mindenki más is boldogságra vágyik és kerülni akarja a szenvedést. Minden egyes embernek joga van ezt a természetében lakozó késztetést követni. Azt mondom tehát, hogy egy cselekedet erkölcsös, avagy erkölcstelen voltát abból is meg lehet ítélni, milyen hatással van mások boldogságára, illetve a boldogsággal kapcsolatos várakozására. Minden ezt sértő cselekedet potenciálisan erkölcstelen. Azért potenciálisan, mert bár cselekedeteink következményei fontosak, vannak más tényezők is, amelyeket figyelembe kell vennünk: ilyen például a szándék kérdése, vagy, hogy maga a cselekedet milyen jellegű. Valamennyien tudunk esetekről, amikor megbántottunk másokat, jóllehet ez a legkevésbé sem állt szándékunkban. Hasonlóképpen könnyű olyan cselekedeteket felidéznünk, amelyek kissé eltúlzottnak, erőszakosnak és sértőnek tűnhetnek, hosszú távon mégis mások boldogságát szolgálhatják. A gyermekek fegyelmezése például gyakran ebbe a kategóriába esik. Másfelől pedig gyöngédnek látszó cselekedeteink sem szükségképpen pozitívak vagy erkölcsösek, hiszen lehet, hogy önző szándék vezérel bennünket. Ha mondjuk, azért mutatkozunk kedvesnek, hogy ezzel félrevezessünk valakit, az nagyon elítélendő. Nem használunk erőt, mégis erőszakot követünk el - mégpedig nemcsak azzal, hogy célunk a másik emberre nézve sérelmes, hanem azzal is, hogy visszaélünk a bizalmával, és a hamisat igaznak tüntetjük fel előtte. Megint csak könnyű olyan esetet elképzelnünk, amikor az egyén abban a hiszemben van, hogy cselekedetei jó szándékúak és mások javát szolgálják, holott valójában teljesen erkölcstelenek. Gondoljunk például a katonára, aki parancsra civil foglyokat végez ki. Hisz az ügy igazában, amelyért harcol, ezért úgy véli, amit tesz, azzal az emberiség javát szolgálja. De ugyanez a fentebb említett erőszakmentesség elve alapján értelemszerűen erkölcstelen. A parancsot végrehajtó katona magatartása tehát nagyon is negatív. Más szóval ahhoz, hogy egy cselekedetről eldönthessük, erkölcsös-e vagy sem, a tartalmát is figyelembe kell vennünk, hiszen bizonyos cselekedetek eleve negatívak. De egy cselekedet erkölcsi megítélésében a legfontosabb tényező talán mégsem annak tartalma vagy következménye. Mivel ritka az olyan eset, amikor cselekedeteink eredménye csakis tőlünk függ - nem csak a kormányoson múlik, hogy a viharba került hajó révbe jut-e -, a következményt éppenséggel a legkevésbé fontos tényezőnek is tarthatjuk. Egy adott cselekedet erkölcsi értékének meghatározásakor leginkább azt kell figyelembe vennünk, amit tibetiül az egyén kun longjának nevezünk. Szó szerinti fordításban a kun participium azt jelenti, "alaposan" vagy "mélyről fakadóan" a long (va) jelentése pedig valamit felállítani, felkelteni vagy felébreszteni. Ebben az összefüggésben azonban a kun longon azt értjük, ami mozgat vagy ösztökél bennünket cselekedeteinkben - mind a szándékosakban, mind azokban, amelyek bizonyos értelemben önkéntelenek. Tehát az egyén általános érzelmi és tudati állapotáról van szó. Amikor ez üdvös, akkor maguk a cselekedetek is (erkölcsileg) üdvösek lesznek. A fenti leírás alapján látható, hogy a kun longot nehéz szabatosan lefordítani. Rendszerint egyszerűen "motivációnak" fordítják, ami nyilvánvalóan nem adja vissza a kifejezés teljes jelentését. A "diszpozíció" jó közelítés csak passzívabb az eredetinél. "Az egyén általános érzelmi és tudati állapota" viszont a kelleténél hosszabbnak és körülményesebbnek tűnik. Talán rövidíthető lenne tudatállapotra, de ezzel figyelmen kívül hagynánk azt, hogy a tibeti lo szónak tágabb jelentése van. A lo nemcsak a tudatosság és az éberség, de az érzés és az érzelem (a szív) képzetét is felidézi, azt a felfogást tükrözve, hogy érzelem és gondolat végső soron elválaszthatatlanok egymástól. Még egy minőség érzékelésének, például a színérzékelésnek is van érzelmi dimenziója. Ugyanakkor nincs tiszta érzet a vele járó tudati esemény nélkül. Ennélfogva különféle típusú érzelmeket tételezhetünk. Vannak elsődlegesen ösztönösek, mint az, hogy a vér látványa taszít bennünket, és vannak olyanok, amelyekben fejlettebb racionális komponens található, mint az, hogy félünk a nyomortól. Arra kérem az olvasót, hogy mindezt vegye figyelembe, amikor tudatról, motivációról, diszpozícióról vagy tudatállapotról beszélek. Ahhoz, hogy meghatározzuk egy cselekedet erkölcsi tartalmát, a kulcsot általában az egyén általános érzelmi és értelmi állapota, avagy motivációja adja a cselekvés pillanatában. Nézzük például, hogyan befolyásolja cselekedetünket, ha erős negatív gondolatok vagy érzelmek, például gyűlölet vagy harag kerítenek hatalmukba bennünket. Ebben a pillanatban elménk és szívünk (lo) zaklatott állapotban van. Ezért nemcsak arányérzékünket és ítélőképességünket veszítjük el, hanem azzal se törődünk, milyen hatással lehet cselekedetünk másokra. Sőt esetleg annyira figyelmetlenné válunk, hogy teljesen megfeledkezünk másokról és mások jogáról a boldogsághoz. Ilyen körülmények között cselekedeteink, avagy szavaink, gondolataink, mulasztásaink, vágyaink - szinte bizonyosan sérteni fogják mások boldogságát. Éspedig attól függetlenül, hogy hosszú távon mi a szándékunk másokkal, illetve hogy cselekedetünk tudatos-e vagy sem. Tegyük fel például, hogy vitába keveredünk valamelyik családtagunkkal. Az, hogy hogyan kezeljük az így kialakuló feszült légkört, nagymértékben attól függ, az adott pillanatban mi húzódik meg cselekedetünk mögött - más szóval a kun longunktól függ. Minél kevésbé vagyunk higgadtak, annál valószínűbb, hogy negatívan, éles szavakkal reagálunk, és annál valószínűbb, hogy olyasmit mondunk vagy teszünk, amit később keserűen megbánunk, jóllehet mélyen érzünk az illető iránt. Vagy képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor apró kellemetlenséget okozunk valakinek, mondjuk, séta közben véletlenül meglökjük, mire ő ránk kiabál, miért nem tudunk vigyázni. Sokkal valószínűbb, hogy ezt egy vállrándítással elintézzük, ha diszpozíciónk (kun lon) üdvös, ha szívünk telve van együttérzéssel, mint hogyha negatív érzelmek hatása alatt állunk. Amikor cselekedetünk mozgatórugója üdvös, maga a cselekedet automatikusan hajlamos lesz hozzájárulni mások jólétéhez tehát automatikusan erkölcsös lesz. Továbbá minél inkább ez a szokásos állapotunk, annál kevésbé fogunk provokáció esetén helytelenül reagálni. És még ha elveszítjük is a türelmünket, kifakadásunk mentes lesz a rosszindulattól vagy gyűlölettől. A spirituális és így az erkölcsi gyakorlat célja tehát átalakítani és tökéletesíteni az egyén kun longját. Ezáltal válunk jobb emberré. Azt találjuk, hogy minél jobban sikerül átalakítanunk szívünket és tudatunkat a spirituális tulajdonságok gyakorlása révén, annál jobban meg tudunk birkózni a sorscsapásokkal és annál valószínűbb, hogy cselekedeteink erkölcsileg üdvösek lesznek. Engedtessék meg, hogy saját példámra hivatkozzam: számomra az erkölcsnek ez a felfogása azt jelenti, hogy egyfolytában igyekszem pozitív, avagy üdvös tudatállapotot fenntartani magamban, s így a tőlem telhető legnagyobb mértékben igyekszem másokat szolgálni. Emellett ügyelek rá, hogy cselekedeteim tartalma, amennyire tőlem telik, hasonlóképpen pozitív legyen, és ezzel csökkentem az esélyét annak, hogy erkölcstelenül cselekedjem. Hogy mennyire eredményes ez a stratégia, vagyis hogy akár rövid, akár hosszú távon milyen következményekkel jár mások jólétére, azt meg nem mondhatom. De ha törekvésem folyamatos, és ha minden körülmények között odafigyelek erre, akkor sohasem kell szemrehányást tennem magamnak. Legalább tudom, hogy ami rajtam állt, azt megtettem. Ebben a fejezetben az erkölcs és a spiritualitás kapcsolatát taglalva nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan oldhatók meg az erkölcsi dilemmák. Erről a későbbiekben lesz szó. Most inkább az volt a célom, hogy vázoljam az erkölcsnek egy olyan megközelítését, amely a boldogság és a szenvedés alapvető emberi tapasztalatával összefüggésben tárgyalja az erkölcsöt, és így elkerüli azokat a problémákat, amelyek akkor adódnak, ha az erkölcsöt a vallásra alapozzuk. Igazság szerint az emberek többsége ma nincs meggyőződve a vallás szükségességéről. Emellett van olyan magatartás, amely az egyik vallási hagyomány számára elfogadható, a másik számára viszont nem. Ami pedig azt illeti, hogy mit értek „spirituális forradalmon”, remélem, világossá tettem: a spirituális forradalom egyben erkölcsi forradalmat is jelent.

Happy New Year - Mi mással, ha nem ezzel?!

Lyrics | Abba lyrics - Happy New Year lyrics

Őszentsége, a Dalai láma gondolataiból

A MODERN TÁRSADALOM ÉS AZ EMBERI BOLDOGSÁG KERESÉSE

A modern világban aránylag új jövevény vagyok. Bár szülőhazámból már régen, 1959-ben elmenekültem, és azóta Indiában élő száműzöttként sokkal szorosabb kapcsolatba kerültem a mai társadalommal, meghatározó éveimet a huszadik századi valóságtól nagyrészt elszigetelten töltöttem. Ennek részben az volt az oka, hogy engem neveztek ki dalai lámának. Nagyon fiatalon szerzetes lettem. De az a tény is közrejátszott benne, hogy mi tibetiek - szerintem helytelenül - úgy döntöttünk, nem érintkezünk az országunkat övező magas hegyeken túli külvilággal.

Manapság viszont sokat utazom, és szerencsémre folyton új emberekkel találkozom. Emellett az élet legkülönfélébb területeiről jönnek hozzám látogatók. Nagyon sokan - főleg azok, akik veszik a fáradságot és elutaznak Dharamszalába, az indiai hegyi településre, ahol száműzetésben élek - azért keresnek fel, mert várnak tőlem valamit. Némelyiküket nagy csapás érte: elveszítették szüleiket vagy gyermekeiket; barátjuk vagy családtagjuk öngyilkos lett; rákbetegek vagy AIDS-esek. Ott vannak azután a tibetiek is, honfitársaim a maguk szenvedéseinek és megpróbáltatásainak történetével. Sajnos sokukban irreális várakozás él: azt hiszik, gyógyító erő lakozik bennem, vagy valamiféle áldást remélnek tőlem. Csakhogy én közönséges emberi lény vagyok. Nem tehetek értük mást, mint hogy osztozom a szenvedésükben.

Számtalan különféle rendű és rangú emberrel találkoztam szerte a világon, s ez mindig arra emlékeztetett, hogy mi emberek alapvetően egyformák vagyunk. Minél több helyen fordulok meg, annál tisztábban látom, hogy mindegy, milyen a helyzetünk, mindegy, hogy gazdagok vagyunk-e vagy szegények, tanultak vagyunk-e vagy tanulatlanok, mindegy, hogy egyik vagy másik emberfajtához, nemhez, valláshoz tartozunk-e, mindannyian ugyanazt szeretnénk: megtalálni a boldogságot és elkerülni a szenvedést. Valamennyi szándékos cselekedetünk, sőt bizonyos értelemben egész életünk - ahogy a körülményeink által ránk kényszerített korlátok között éljük - válasznak tekinthető a nagy, mindannyiunk előtt felvetődő kérdésre: "Hogyan lehetek boldog?"

A boldogság kereséséhez szerintem a remény ad nekünk erőt. Tudjuk - még ha nem ismerjük is be -, hogy semmi sem szavatolhat számunkra jobb, boldogabb életet, mint amilyet jelenleg élünk. Egy régi tibeti mondás szerint: "Ki tudja, melyik jön előbb: a következő élet vagy a holnapi nap." De reméljük, hogy folytatódik az életünk. Reméljük, hogy ezzel vagy azzal a cselekedetünkkel elérhetjük a boldogságot. Minden, amit teszünk - nemcsak mint egyének, hanem mint a társadalom tagjai is - ezt az alapvető törekvést fejezi ki. A boldogságra és a szenvedés elkerülésére való vágyakozás vagy hajlandóság minden értelmes lényben megvan, és nem ismer határokat. Természetünk része, s mint ilyen, nem igényel magyarázatot: elegendő indoklás az egyszerű tény, hogy természetszerűleg és helyesen erre törekszünk.

És valóban azt látjuk, hogy az emberek mindenütt gazdag és szegény országokban egyaránt - minden elképzelhető eszközzel igyekeznek javítani életkörülményeiken. Furcsa módon nekem mégis az a benyomásom, hogy az anyagilag fejlett országokban élők minden iparkodásuk ellenére aránylag kevésbé elégedettek, kevésbé boldogok, és aránylag többet szenvednek, mint a legelmaradottabb országokban élők. Ha összehasonlítjuk a gazdagokat a szegényekkel, gyakran úgy tűnik, hogy a nincstelenek, még ha esetleg fizikai fájdalmakat és szenvedést kell is kiállniuk, kevesebbet aggódnak. Ami a gazdagokat illeti, néhányan tudják, hogyan használják értelmesen a vagyonukat - tehát ahelyett, hogy fényűző életmódra költenék, inkább megosztják a szükséget szenvedőkkel -, de a legtöbbjük nem képes erre. Még többet akarnak, s annyira elragadja őket a szerzésvágy, hogy semmi másnak nem marad hely az életükben. Így aztán elfelejtik, milyen álmokat szőttek a boldogságról, amelyet éppen az anyagi javaktól reméltek. Ennek következtében pedig állandóan háborog a lelkük, féltik is, amit megszereztek, ugyanakkor tovább is gyarapítanák - egyszóval szenvednek mentálisan és szenvednek érzelmileg, jóllehet a külső szemlélő azt hihetné, tökéletesen kielégítő és kényelmes életet élnek. Erre enged következtetni az anyagilag fejlett országok lakosai között rendkívül gyakori és széles körben elterjedt szorongás, elégedetlenség, frusztráció, bizonytalanság és depresszió. Mindez a lelki szenvedés nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy egyre nagyobb tanácstalanság uralkodik az erkölcsiséget és annak alapjait illetően.

Külföldi útjaim során gyakran szembesülök ezzel a paradoxonnal. Sokszor előfordul, hogy egy ismeretlen országba érkezve először mindent nagyon kellemesnek és szépnek találok. Akivel csak találkozom, barátságos, szívélyes. Minden a legnagyobb rendben van. De aztán, ahogy múlnak a napok, egyre többet hallok az emberek gondjairól, aggodalmairól és félelmeiről. A látszat ellenére sokan elégedetlenek az életükkel. Magányosnak érzik magukat, és innen már csak egy lépés a depresszió. Így alakul hát ki az a nyugtalan légkör, amely oly jellemző a fejlett világra.

Ez eleinte meglepett. Bár sohasem képzeltem, hogy az anyagi jólét önmagában megszüntethetné a szenvedést, azt el kell ismernem, hogy Tibetből, ebből az akkoriban is és most is nagyon szegény országból tekintve a fejlett világra, bizony úgy véltem, a jólétben élők sokkal kevesebbet szenvednek. Akiknek nem kell kemény fizikai megpróbáltatásokat kiállniuk, gondoltam - márpedig az iparilag fejlett országokban lakók többségének nem kell -, azok könnyebben elérhetik a boldogságot, mint a zordabb körülmények között élők. Csakhogy a tudomány és a technika lenyűgöző vívmányai a jelek szerint nemigen hoztak többet mennyiségi javulásnál. A haladás sok esetben mindössze azzal járt, hogy gyarapodott a városok, a fényűző házak és az utakon közlekedő autók száma. A szenvedés egyes fajtáit, főleg bizonyos betegségeket kétségkívül sikerült csökkenteni, de azt hiszem, a szenvedés egészében véve nem lett kevesebb.

Ennek kapcsán eszembe jut egyik korai nyugati utam. Egy dúsgazdag család látott vendégül tágas, pazarul berendezett házában. Mindenki nagyon kedves és előzékeny volt velem. Kényelmünkről személyzet gondoskodott, és én kezdtem azt hinni, hogy lám, a gazdagság igenis boldogság forrása lehet. Házigazdáim viselkedése könnyed magabiztosságot sugallt. De amikor a fürdőszobában, a résnyire nyitott pipereszekrényben egy halom nyugtatót és altatót pillantottam meg, rádöbbentem, mekkora ellentét feszülhet látszat és valóság között.

Ez a paradoxon, vagyis hogy a lelki - más szóval pszichológiai és érzelmi - szenvedés gyakran anyagi jóléttel párosul, a nyugati világban szinte mindenütt szembeötlő. Annyira elterjedt, hogy felmerülhet a kérdés, vajon nincs-e a nyugati kultúrában valami, ami eleve hajlamossá teszi az embereket az ilyenfajta szenvedésre. Szerintem nincs. A jelenség inkább több tényező együttes hatásával magyarázható. Nyilván szerepet játszik benne maga az anyagi fejlődés, de hivatkozhatunk a modern társadalom növekvő urbanizációjára is, arra, hogy nagy embertömegek élnek szoros közelségben. Ezzel összefüggésben megfigyelhető, hogy míg régebben egymásra voltunk utalva, ma, hacsak tehetjük, gépeket és szolgáltatásokat veszünk igénybe. Annak idején a földművesek aratáskor családtagjaikat, rokonaikat hívták segítségül; ma egyszerűen telefonálnak valamelyik vállalkozónak. A modern élet úgy van megszervezve, hogy az ember minél kevésbé függjön másoktól. Szinte mindenki igyekszik saját házat, autót, számítógépet stb. szerezni, és ezáltal a lehető legfüggetlenebbé válni. Ez persze természetes és érthető. Az emberek a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően nagyobb autonómiát élveznek, aminek vannak előnyei. Az egyén ma sokkal önállóbb lehet, mint eddig bármikor. De ezzel párhuzamosan kialakulhat benne az érzés, hogy a jövője nem embertársaitól függ, hanem az állásától vagy legfeljebb a munkaadójától. Ebből pedig azt a következtetést vonhatja le, hogy mivel a boldogságához nincs szüksége másokra, neki sem szükséges mások boldogságával törődnie.

Véleményem szerint olyan társadalmat hoztunk létre, amelyben az emberek egyre nehezebben tudják kimutatni egymás iránti alapvető érzelmeiket. A kevésbé gazdag, rendszerint mezőgazdasági társadalmakban tapasztalható erős közösségi érzés helyett itt nagyfokú magányt és elidegenedést találunk. Milliók élnek karnyújtásnyira egymástól, mégis úgy tűnik, hogy sokaknak, főleg az idősebbeknek, kedvenc háziállatukon kívül nincs kihez szólniuk. A modern ipari társadalom engem gyakran egy óriási, önműködő gépre emlékeztet, amelynek az ember nem irányítója, hanem parányi, jelentéktelen alkatrésze: kénytelen együtt mozogni a géppel.

Mindezt bonyolítja, hogy manapság folyton a gazdasági fejlődésről és növekedésről hallani, ami nagyban hozzájárul a versengés és az irigység terjedéséhez. Ezt azonban mindenki igyekszik leplezni - ami már önmagában is problémákat, feszültségeket és boldogtalanságot okoz. A Nyugaton oly elterjedt pszichológiai és érzelmi szenvedés valószínűleg mégsem valamiféle kulturális fogyatékosságot tükröz, hanem inkább egy mélyen az emberben lakozó hajlamra vezethető vissza. Nemcsak Nyugaton, másutt is észrevettem a lelki szenvedés jeleit. Délkelet-Ázsia egyes országaiban megfigyelhető, hogy a jólét növekedésével párhuzamosan csökkent a hagyományos hitrendszerek befolyása. Ugyanakkor mutatkozni kezdtek a nyugatihoz nagyjából hasonló, belső nyugtalanság jelei. Ez arra utal, hogy mindannyiunkban megvan a pszichológiai és érzelmi szenvedésre való hajlam, amely - ugyanúgy, mint egy-egy betegség kórokozója - bizonyos körülmények között aktivizálódik. A déli féltekén, az úgynevezett "harmadik világ" fejletlen országaiban olyan betegségeket találunk - például a közművesítés hiánya miatt -, amelyek másutt nemigen terjednek. A városiasodott, ipari társadalmakban viszont az ottani környezetnek megfelelő betegségek jelennek meg. A szennyezett víz okozta betegségek helyett tehát a stressz okozta betegségekkel találkozunk. Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy összefüggés van a felszínes "haladás" túlhangsúlyozása, illetve a modern társadalomban élők boldogtalansága, szorongása és elégedetlensége között.

Ez a megítélés nagyon borúlátónak tűnhet. De ha nem ismerjük be, milyen természetű és súlyú problémákkal állunk szemben, akkor reményünk sincs a megoldásukra.

Világos, hogy a modern társadalomnak az anyagi haladásba vetett hitét elsősorban a tudomány és a technika sikerei táplálják. Az emberi törekvés e formáiban az a csodálatos, hogy azonnali eredményt hoznak. Nem olyanok, mint az imádság, amelynek hatása - ha egyáltalán van hatása - jobbára láthatatlan. Márpedig az eredmény tiszteletet parancsol; ennél mi sem természetesebb. De sajnos az anyagi haladásba vetett hitünk arra a következtetésre vezethet bennünket, hogy a boldogság nyitja az anyagi jólét, illetve a tudásból fakadó hatalom. Bárki, aki komolyan elgondolkodik ezen, belátja, hogy az előbbi egymagában nem lehet elegendő a boldogsághoz; az már kevésbé nyilvánvaló, hogy az utóbbi sem. Pedig a tudás is kevés: a boldogság belső fejlődés nyomán fakad, és független a külső körülményektől. Rendkívül részletes és konkrét ismereteink vannak a külső jelenségekről, és ez óriási eredmény; de a megismerés érdekében folyton egyszerűsítjük és szűkítjük a képet, ami nemcsak hogy a boldogsághoz nem visz közelebb, hanem kimondottan veszélyes. Így ugyanis elveszíthetjük kapcsolatunkat az emberi tapasztalatok tágabb valóságával, és megfeledkezhetünk arról, hogy másokra vagyunk utalva.

Azt is látnunk kell, mi történik, ha egyoldalúan a tudomány eredményeire támaszkodunk. A vallás befolyásának csökkenése nyomán például egyre nehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy milyen is a helyes életvitel. A múltban vallás és erkölcs szorosan összefonódott. Most viszont sokan azt hiszik, hogy a tudomány "megcáfolta" a vallást, és ebből azt szűrik le, hogy mivel nincs megfellebbezhetetlen bizonyíték valamiféle spirituális vezérelv létezésére, maga az erkölcs is egyéni választás dolga. A régi idők tudósai és filozófusai szilárd alapokon nyugvó, örök törvényeket és végső igazságokat kutattak; a maiak ezt meddő próbálkozásnak tartják, és elődeiknek hátat fordítva az ellenkező véglet felé tartanak, ahol végső soron már semmi sem létezik, ahol maga a valóság is megkérdőjeleződik. Ez csak zűrzavarhoz vezethet.

Mindezt nem a tudományos törekvések bírálataként mondom. Találkoztam tudósokkal, és nagyon sokat tanultam tőlük; nem látom akadályát a velük folytatott párbeszédnek, még akkor sem, ha a radikális materializmus talaján állnak. Amióta az eszemet tudom, mindig is ámulatba ejtettek a tudomány vívmányai. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor vallási és iskolai tanulmányaimnál jobban érdekelt annak a régi filmvetítőnek a működése, amelyet a dalai láma nyári rezidenciájának egyik raktárhelyiségében találtam. Inkább arra szeretnék figyelmeztetni, hogy ne feledkezzünk meg a tudomány korlátairól. A közvélemény szemében a tudás végső forrása immár nem a vallás, hanem a tudomány, amely mintha maga is kezdené valamiféle vallás színezetét ölteni. Ez azzal fenyeget, hogy követői, akik vakon hisznek alaptételeiben, minden más nézetet elvetnek. A vallás trónfosztása a tudomány rendkívüli eredményeinek fényében egyáltalán nem meglepő. Ki ne tartaná nagy dolognak, hogy képesek vagyunk embert juttatni a Holdra? Ennek ellenére tény, hogy ha például egy atomfizikushoz fordulnánk, mondván: "Erkölcsi dilemmába kerültem, mit tegyek?", a kérdezett csak a fejét csóválná, és azt javasolná, hogy mástól kérjünk tanácsot. Általánosságban szólva, egy tudós e tekintetben semmivel sincs jobb helyzetben, mint mondjuk egy ügyvéd. A tudomány és a jog egyaránt segíthet felmérnünk cselekedeteink várható következményeit, de erkölcsi téren egyik sem tud nekünk eligazítást adni. Emellett magának a tudományos kutatásnak is vannak határai. Vegyük például az emberi tudatot: évezredek óta tisztában vagyunk a létezésével, és a tudósok a történelem során mindvégig kitartóan vizsgálták, de a mai napig sem értik, tulajdonképpen mi a tudat, miért van, hogyan működik, és mi a lényege. A tudomány nem képes megmondani, milyen hatásra jön létre és milyen hatást vált ki a tudat. Persze a tudat azon jelenségek közé tartozik, amelyeknek nincs alakjuk, anyaguk vagy színük, ezért külsőleg nem vizsgálhatók. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek is; csak azt jelenti, hogy a tudomány számára megfoghatatlanok.

Tehát jelentsük ki, hogy a tudomány csődöt mondott, és hagyjunk fel a további kutatással? Nem, ezt semmiképpen sem mondanám. A mindenki számára megteremtendő jólétet sem tartom elhibázott célkitűzésnek. Testi, fizikai érzeteink - természetünkből adódóan meghatározó szerepet játszanak az életünkben. A tudomány és a technika vívmányai egyértelműen a jobb, kényelmesebb életre való törekvésünket tükrözik, és ez nagyszerű dolog. Ki ne örülne a modern orvostudományban elért számos eredménynek?

Ugyanakkor azt hiszem, tagadhatatlan, hogy bizonyos hagyományos, vidéki közösségek nagyobb harmóniában és nyugalomban élnek, mint a modern városok lakói. Az észak-indiai Szpiti környékén például ma is az a szokás, hogy az emberek nem zárják be az ajtót, ha elmennek hazulról. A betoppanó látogató, miközben a háziakra vár, nyugodtan asztalhoz ülhet és ehet-ihat. Ez régebben Tibetben is így volt. Nem azt mondom, hogy az ilyen helyeken ismeretlen a bűnözés. Szórványos bűncselekmények persze mindenütt előfordulnak, de a megszállás előtti Tibetben ilyen ritka és szokatlan esemény hallatán az emberek meglepetten felvonták a szemöldöküket. Némelyik modern nagyvárosban ma már az számít rendkívüli eseménynek, ha egy nap gyilkosság nélkül telik el. A városiasodás magával hozta a zaklatottságot.

Óvakodjunk azonban attól, hogy a régi életmódot eszményinek állítsuk be. A fejletlen agrárközösségekre jellemző széles körű együttműködést inkább a szükség, mintsem a jó szándék hozta létre. Az emberek belátták, hogy enélkül rosszabbul menne a soruk. Amit pedig elégedettségnek vélünk, az talán közelebb áll a tudatlansághoz. Ezek az emberek nem tudják, sőt nem is sejtik, hogy másféle élet is lehetséges. Ha tudnák, valószínűleg habozás nélkül azt választanák. Meg kellene tehát találnunk a módját, hogy olyan harmóniában és nyugalomban éljünk, mint ezek a hagyományos közösségek, ugyanakkor teljes mértékben részesüljünk az új évezred hajnalán rendelkezésre álló anyagi lehetőségekből. Hiszen az nem járható út, hogy ezek a közösségek ne is próbáljanak javítani életkörülményeiken! Meggyőződésem, hogy például a tibeti nomád pásztorok örömmel vennék, ha télen a legújabb termoruhába bújhatnának, füstmentes tűzhelyen főzhetnék ételüket, korszerű orvosi ellátásban részesülnének, és a sátrukban hordozható televíziót nézhetnének. Ezeket én nem tagadnám meg tőlük - és gondolom, más sem.

A modern társadalom, valamennyi előnyével és hátrányával együtt, számtalan tényező hatására alakult ki. Botorság lenne azt hinnünk, hogy ha elvetjük az anyagi haladást, ezzel egy csapásra megoldódik minden gondunk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a problémák kiváltó okait. Emellett a modern világban még mindig bőven akadnak biztató jelek.

A legfejlettebb országokban is rengetegen vannak, akik aktívan törődnek másokkal. Vagy hogy közelebbi példát hozzak: mi, tibeti menekültek hihetetlenül sokat köszönhetünk befogadóinknak, akik maguk sem bővelkedtek a javakban. Önzetlen indiai tanítók vállalták gyermekeink oktatását, otthonuktól távol, nehéz körülmények között. Tágabb kitekintésben azt látjuk, hogy világszerte egyre jobban tiszteletben tartják az alapvető emberi jogokat. Ez véleményem szerint nagyon pozitív fejlemény. Ugyancsak csodálatos a modern világban, hogy természeti csapások esetén a nemzetek közössége azonnal a károsultak segítségére siet. Reményt keltő módon terjed a felismerés, hogy természeti környezetünk pusztítása súlyos következményekkel jár, és nem folytatható a végtelenségig. Azt hiszem, a modern kommunikációnak köszönhetően az emberek manapság jobban elfogadják a másságot, a sokféleséget is. Az írni-olvasni tudók száma és az oktatás színvonala világszerte magasabb, mint korábban bármikor. Ezek a pozitív fejlemények számomra azt jelzik, hogy az ember nagyon sokra képes.

Nemrégiben alkalmam nyílt találkozni az angol anyakirálynővel. Ez nagy örömömre szolgált, hiszen életem során számtalanszor hallottam róla. A legmélyebb benyomást mégis az tette rám, amikor ez a századunkkal egyidős asszony megjegyezte, hogy szerinte az emberek ma sokkal jobban törődnek egymással, mint az ő fiatal korában. Akkoriban, mondta, mindenkit csak a saját országa érdekelt, mostanában viszont más országok lakóira is jut figyelem. Kérdésemre, hogy bizakodva tekint-e a jövőbe, habozás nélkül igennel felelt.

Persze az is igaz, hogy a modern társadalomban egy sor súlyosan negatív tendenciára mutathatunk rá. Kétségkívül terjed a bűnözés: évről évre több a gyilkosság, a fegyveres rablás, a nemi erőszak. Lépten-nyomon hallani, hogy gyerekeket otthon és a tágabb közösségben bántalmaznak vagy kihasználnak; a fiatalok között terjed a kábítószer és az alkohol élvezete; a házasságok egyre nagyobb hányada végződik válással, a család széthullásával. E jelenségek némelyikétől még a mi kis menekültközösségünk sem mentes. Míg például az öngyilkosság a tibeti társadalomban szinte ismeretlen volt, az utóbbi időben előfordult egy-két ilyen tragikus eset száműzetésben élő honfitársaim között. Egy nemzedékkel korábban a fiatal tibetiek biztosan nem kábítószereztek, most viszont néhányan kábítószerfüggők - tegyük hozzá, hogy jobbára olyanokról van szó, akik modern, nagyvárosi környezetben élnek.

Az említett problémák egyike sem természetéből adódóan kivédhetetlen, mint a betegség, az idős kor vagy a halál. Nem is tudatlanságból fakadnak. Ha jobban meggondoljuk, ezek mind erkölcsi problémák. A jóról és a rosszról, a pozitívról és a negatívról, a helyesről és a helytelenről vallott nézetünket tükrözik. De ezen túlmenően rámutathatunk valami még fontosabbra: annak elhanyagolására, amit én belső dimenziónknak nevezek.

Mit értek ezen? Felfogásom szerint amikor túlságosan nagy hangsúlyt helyezünk az anyagi gyarapodásra, ezt abban a hiszemben tesszük, hogy a megszerzett javakkal minden igényünket kielégíthetjük. Csakhogy az anyagi javak, természetünknél fogva, csupán érzékeink szintjén elégítenek ki bennünket. Ez elegendő is lenne, ha mi emberek nem különböznénk az állatoktól. De fajunk komplexitását - jelesül gondolkodásunkat, érzelmeinket, képzeletünket és ítélőképességünket - tekintve nyilvánvaló, hogy szükségleteink nem csupán érzékiek. Világosan mutatja ezt az a tény, hogy olyan emberek között is terjed a szorongás, a stressz, a zavarodottság, a bizonytalanság és a depresszió, akiknek elemi szükségletei fedezve vannak. Problémáink, legyenek bár külsők - mint a háború, a bűnözés, az erőszak - vagy belsők, mint az érzelmi és pszichológiai szenvedés -, nem oldhatók meg addig, amíg oda nem figyelünk erre a dimenziónkra. Az elmúlt több mint száz év nagy mozgalmai - a demokrácia, a liberalizmus, a szocializmus ezért nem hozták meg a tőlük várt egyetemes jót, pedig sok nagyszerű elgondolás volt bennük. Kétségkívül forradalomra van szükség. De nem politikai, gazdasági vagy akár műszaki forradalomra. Ezekről elég tapasztalatot szereztünk az elmúlt évszázadban, így hát tudjuk, hogy a tisztán külső közelítés nem elég. Amit én szorgalmazok, az spirituális forradalom.

(Részlet az Ősi bölcsesség, modern világ című könyvből)

Megyjegyzés a világ végéhez

A magyarok ismételten megmentették a világot!
Mivel megint le vagyunk maradva úgy cirka 50 évvel!

Karácsonyi gondolat (is lehetne) helyett

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás

egy kis halál. Ne mondj le semmiről.

Minden halál gyilkosság /lélekontás/:

Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,

Isten művét rongálja bármi rontás,

meghalni bűn, ne mondj le semmiről:

minden vágyad az Isten szava benned

mutatva, hogy merre rendelte menned.

(Babits Mihály)

NEALE DONALD WALSCH: BESZÉLGETÉSEK ISTENNEL (RÉSZLET)

Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonat­új lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. „Én vagyok a fény­ mondogatta -, én vagyok a fény.” Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását. Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény. Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami Valójában.

Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon: - Tudod-e, kicsike, mit kell tenned, hogy kielégíthesd a te hatalmas vágyódásodat?

- Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! - kiáltotta a kicsi lélek.

- El kell választanod magad tőlünk, többiektől - válaszoltam.

- Folyamodj a sötétséghez!

- Mi az a sötétség, ó Szentséges Egy? - kérdezte a kicsi lélek.

- Az, ami te nem vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.

Követte a tanácsomat. Eltávozott a Mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.

Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: „Atyám, atyám, miért hagytál el engem”. Miként te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled. Én azonban soha nem hagylak el téged; mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy; és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak.

Ezért mondom, hogy legyél a fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget.

És ne feledd, hogy Ki Vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami nem vagy. Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel.

És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak a kinyilvánítása, Aki Vagy, és Aki lenni Akarsz.

Ünnepek előttre egy másik kultúrkörből

„Ahhoz, hogy jó kapcsolataid legyenek, először magaddal kell kezdened a munkát és nem a másikkal. Lásd meg, hogy ki vagy te, fogadd el magad úgy, ahogyan vagy és szeresd magad úgy, ahogyan vagy. Amint ez megtörténik, a másik személy elkezd egy nagyon természetes módon úgy látni, úgy elfogadni és szeretni téged, ahogyan vagy.”

Sri Bhagavan

Röviden a lámaizmusról

A lámaizmus az ősi Indiából és Kína más területéről jutott el a tibeti nemzetiség lakta területekre.

A tibeti kormányzási piramis csúcsán az ország vallási és világi uralkodója Őszentsége a Dalai Láma áll. A tibetiek tehát vallásukat nem tibeti buddhizmusnak mondják, hanem lámaizmusnak. A dalai láma azt jelenti, hogy "a bölcsesség óceánja"; ezt a rangot Tenzin Gyadzo birtokolja, jelenleg ő a XIV. Dalai Láma.

A legmagasabb rangú ember midig Őszentsége, a Dalai Láma. Újjászületését mindig figyelemmel kísérik és különböző jelek alapján választják ki a „következő” dalai lámát. A folyamat neve: Kun dun. A dalai láma távollétében vagy gyerekkorában a Nemzetgyűlést (Gyaltsabot) és a régenst bízta meg a kormány vezetésével. A lámaista egyházban a dalai láma utáni legmagasabb egyházi méltóság a pancsen láma. A lámakolostorokban nevelnek fiúkból szerzeteseket. Mikor valaki láma lesz, mélységesen bölcs ember jelzővel illetik. A lámaistáknak nincs olyan konkrét istene, mint például a keresztényeknek, hanem valamiféle transzcendens erőt ismernek el az ok-okozat mellett, mely nem irányítja azt, hanem átfogja az egész világot, összhangban tartja a dolgokat, értelmet ad mindennek. Megjelennek a buddhizmusban is ismert különböző istenségek, de mégsem lehet ezt többistenhitnek nevezni, mert ezek a lények nem korlátlan erővel bíró mindenható istenek, hanem a görög vagy római istenekhez hasonlóak. Ezek a lények egykor élő emberek voltak, de olyan régen, hogy történetük már legendás. Úgy tartják, ők olyan magas szellemi szinten voltak, hogy nem születtek újra, hanem ott maradtak a szellemi világban, hogy onnan tudjanak segíteni a földi embereknek a tér és idő korlátjai nélkül. Ebben a szellemi-világban - úgy hiszik - vannak jó szellemek, démonok, haragvó istenségek. Ez a régi bon vallásból maradt a lámaizmusban. A démonok nem mások, mint saját magunkban lakozó rossz, negatív érzelmek: gyűlölet, irigység, féltékenység stb..

A lámaizmus igen halálközpontú. A tibeti buddhizmus arra próbál rávilágítani, hogy a halál tudatos és a világon a legtermészetesebb dolog. Nem az elmúlás jelképe, hanem egy sokat rejtő lehetőség a következő életre. A halál tehát csak egy pillanat. Az a lényeg, hogy hogyan éli meg ezt a pillanatot az ember. Az utána következő bardo állapot (köztes lét) két földi élet közti lét, melyben különböző feladatok előtt áll a lélek.  Fontos, hogy a halál pillanatában pedig ne legyen bennünk önsajnálat, aggodalom, félelem stb.

A lámaista ember életében a mantra nagyon fontos. Ez meditáció, a gondolkodás eszköze, a szellem szerszáma lehet egyetlen szótag, rövid kifejezés vagy a szent szövegekből vett rövid idézet. Tibetben és Nepálban van egy igen közismert mantra, ami már nyugaton is igen népszerű. Ez a könyörületesség mantrája: OM MANI PADME HUM [om mani peme hung] Ha ezt ismételgeti az ember, egyetemes szeretetet nyilvánít ki minden egyes élőlény iránt a világon. Tibetben és Nepálban ezt a mantrát úton-útfélen látni; imazászlókon, kövekbe vésve stb. Nagy jelentőséget tulajdonítanak még a mandalának is, amelynek jelentése: kör. Ez egy szent diagram, amelyet a meditáció pszichológiai térképeként használnak. Tibetben tekercsekre festik, vagy a földön színes homokkal készítik el, s később összesöprik, majd folyóba szórják.

A kínai han nemzetiség, és az indiai buddhizmus hatására a lámaista templomok nagy része a kínai han nemzetiség palotaépítészeti stílusának alapján épült.

A lámaista templomok általában monumentálisak, gerendái faragottak. Jó példa erre a Potala Palota, amelyben fényűzően, díszített csarnokok láthatók, és amelynek falait vörösre festették. A vörösre festett falak fehér vagy barna szalagokkal vannak díszítve, az ablakkeretek pedig feketére vannak festve. Mindez még titokzatosabbá teszi a tibeti lámaista templomokat.

A természet rendje!

Jó pár éve lakom már itt, és dohányozni kijárok az erkélyre, ennek a szokásomnak következménye, hogy megfigyelhetem azt a kis zárt világot, amelyet a házak mögötti parkolót övez.

Amikor ideköltöztem, még a rigók énekeltek, versengtek párválasztáskor, felszálltak az erkélyekre, megették a kitett almákat télen. Persze, az ürülék is itt maradt, bosszankodhatunk is miatta. De a tavasz mindig szép madárfüttyös volt éveken keresztül. Ebbe az idillinek kinéző világba azért egy hölgy személyében csak beleszólt az ember. Elkezdte a kóbor macskákat etetni, egy eldugott kis bokor alá helyezve az ételmaradékot. A jószívűségének köszönhetően a macskák elszaporodtak, és szépen lassan felfalták a madarakat mind egy szálig. Hát ilyenkor kerül dilemmába az ember! Tulajdonképpen természetkárosítást okozott azzal, hogy megsajnálta a kóborló macskákat. Azok pedig éltek a könnyű prédával, és az erkélyt sem szarják össze a madarak.

A napokban dohányzás közben aztán megint új dolgot fedeztem fel. Egy nyest vette birtokba a környéket. Gondolom, a hideg téltől való félelmében költözött be a városba! A könnyű préda ismét nagyobb ragadozót vonzott. Lassan, nyugodtan, de kiirtja a macskákat. Úgy hiszem, ha majd megszűnik a préda, a ragadozó is elmegy, így üresen marad a terület és a madarak újra birtokba veszik azt. Csak nyugalomban ki kell várni.

Íme, a természet rendje! Szabad e beleavatkozni? Vagy furcsa módon, de mindig megtörténik a körforgás?

Mihaszna mondatok és szókapcsolatok

Vannak mondatok, amelyekkel nemigazán tudok mit kezdeni. Elkezdem feljegyezni őket, s gondolom, bővülni fog a lista.

"Az események 360 fokos fordulatot vettek"

"220 fokos lejtőt rajzoltam."

"Rugalmas bio-kerámia"

Marcus Aurelius: Test, lélek, értelem (Részlet)

"Szeretnéd megtalálni a boldogságot?
Ha követed a józan ész szabályait, ha buzgón, határozottan, békés lélekkel azt teszed, amit a pillanat kíván, ha sem jobbra, sem balra nem téved el tekinteted, ha nem nézel maszkok után, és cselekedeteid összhangban állnak a természettel, ha minden szavad a hősi időket felidéző igazság nevében születik, ha semmit sem vársz, és semmitől nem remegsz  ha megőrzöd lelked és szellemed tisztaságát - akkor biztos lehetsz benne, megtalálod, amit annyira áhítottál: a boldogságot. Ebben senki meg nem akadályozhat."

Takarékoskodás

Egy ötforintosnak még persely értéke sincs!

Sajnálom a mai gyerekeket! Mit taníthat a szülő a takarékosságról?

Nemrégiben voltam egy bankban, ahol megkérdeztem, hogyan tudnám megtakarításomat elhelyezni, mert szeretném, ha kamatozna kicsit.

Majdnem hangos röhögéssel fogadtak. Aztán szépen kiszámolták nekem, hogy az összeg éves kamata meg az adó utáni levonásokból, ami marad, az eléri a 2000 Ft-ot.

Ennyit kamatozna egy esztendő alatt úgy fél millió forint egy bankban.

Ha most vennék egy malacperselyt, a gyerek takarékoskodna öt forintjaival, a persely mire megtelne, majdnem semmit nem érne... Talán egy fagyi még kitelne belőle.

Nézőpont kérdése...

„Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.”

/Milan Kundera/

Mai összevisszaságok

Sok hír éri az embert manapság. Kiemelnék néhányat.

2010 óta 240000 ember tűnt el az adóhatóság nyilvántartásából. Ennyi ember nem nyújtott be adóbevallást. Hova lettek?

Na, vajon hova is?A huszadik század elején 3 millió ember ment ki az országból, kivándorolt.

Ez a folyamat ismét elindult. Szerencsétlen politikus meg nem érti, mi történik. A kisember válasza pedig az, hogy elmenekül ebből az élhetetlen országból. Mindig azt halljuk manapság, hogy haza fognak jönni, hogy haza kell hívni a kint dolgozókat, s olyan körülményeket kell teremteni ahol, a tudós kutathat, a fizikai –és szellemi munkás pénzt kereshet. De ez mindig csak duma lesz, és az illetékesek soha nem tesznek majd semmit sem, mert válságban vagyunk. Mi mindig válságba vagyunk!

Ismerősök dolgoznak kint Angliában, albérletet fizetnek Londonban, ami köztudottan nem olcsó, mégis megélnek hisz ott az állam elismeri, hogy polgárának ennie, közlekednie kell. Megtakarításuk is van, na, nem nagy, de szépen gyarapodik, és minden évben kétszer nyaralnak valahol a világban egy-egy hetet. Voltak már a Távol- Keleten, megnézték az üdülő szigeteket és az USÁ-t is. Nos, egy mai fiatal Magyarországon mikor teheti ezt meg? Csak álmában.

Ők jöjjenek haza, legyenek munkanélküliek és mondjanak le az üdülésükről, esetleg hetven évesen legyen lakásuk, amikor a magyar átlag életkoruk szerint még van egy évük, vagy ha nőről van szó, a saját otthon megszerzése után esetleg még élhet talán 8 évet is. Szüljön három gyereket, de azok a gyerkőcök ne egyenek, és ne járjanak orvoshoz, mert csak zavarják a rendelést. Az iskolában már első osztályban tudjanak verset elemezni és a másodfokú egyenleteket is simán oldják meg.

Ma takarékossági világnap van.

Nekünk, magyaroknak ez is valószínűleg jól fog sikerülni, mert Németország északi részén a szélerőművek a viharos időjárás miatt jóval több energiát fognak termelni a rendszerbe. Ezt persze a cseheken, Szlovákián és Magyarországon kell végig vezetni, hogy elérjen a délebbi, német felhasználókig, így majd nálunk ez is a túlterheléses áramszünet formájában fog megnyilvánulni. A magyar fogyasztó így aztán tud takarékoskodni, mert azért sem kap áramot…

Mellékesen a szélerőművek háromszor annyi áramot termelnek, mint a paksi atomerőmű.

No comment!