Őszentsége, a Dalai láma gondolataiból

A MODERN TÁRSADALOM ÉS AZ EMBERI BOLDOGSÁG KERESÉSE

A modern világban aránylag új jövevény vagyok. Bár szülőhazámból már régen, 1959-ben elmenekültem, és azóta Indiában élő száműzöttként sokkal szorosabb kapcsolatba kerültem a mai társadalommal, meghatározó éveimet a huszadik századi valóságtól nagyrészt elszigetelten töltöttem. Ennek részben az volt az oka, hogy engem neveztek ki dalai lámának. Nagyon fiatalon szerzetes lettem. De az a tény is közrejátszott benne, hogy mi tibetiek - szerintem helytelenül - úgy döntöttünk, nem érintkezünk az országunkat övező magas hegyeken túli külvilággal.

Manapság viszont sokat utazom, és szerencsémre folyton új emberekkel találkozom. Emellett az élet legkülönfélébb területeiről jönnek hozzám látogatók. Nagyon sokan - főleg azok, akik veszik a fáradságot és elutaznak Dharamszalába, az indiai hegyi településre, ahol száműzetésben élek - azért keresnek fel, mert várnak tőlem valamit. Némelyiküket nagy csapás érte: elveszítették szüleiket vagy gyermekeiket; barátjuk vagy családtagjuk öngyilkos lett; rákbetegek vagy AIDS-esek. Ott vannak azután a tibetiek is, honfitársaim a maguk szenvedéseinek és megpróbáltatásainak történetével. Sajnos sokukban irreális várakozás él: azt hiszik, gyógyító erő lakozik bennem, vagy valamiféle áldást remélnek tőlem. Csakhogy én közönséges emberi lény vagyok. Nem tehetek értük mást, mint hogy osztozom a szenvedésükben.

Számtalan különféle rendű és rangú emberrel találkoztam szerte a világon, s ez mindig arra emlékeztetett, hogy mi emberek alapvetően egyformák vagyunk. Minél több helyen fordulok meg, annál tisztábban látom, hogy mindegy, milyen a helyzetünk, mindegy, hogy gazdagok vagyunk-e vagy szegények, tanultak vagyunk-e vagy tanulatlanok, mindegy, hogy egyik vagy másik emberfajtához, nemhez, valláshoz tartozunk-e, mindannyian ugyanazt szeretnénk: megtalálni a boldogságot és elkerülni a szenvedést. Valamennyi szándékos cselekedetünk, sőt bizonyos értelemben egész életünk - ahogy a körülményeink által ránk kényszerített korlátok között éljük - válasznak tekinthető a nagy, mindannyiunk előtt felvetődő kérdésre: "Hogyan lehetek boldog?"

A boldogság kereséséhez szerintem a remény ad nekünk erőt. Tudjuk - még ha nem ismerjük is be -, hogy semmi sem szavatolhat számunkra jobb, boldogabb életet, mint amilyet jelenleg élünk. Egy régi tibeti mondás szerint: "Ki tudja, melyik jön előbb: a következő élet vagy a holnapi nap." De reméljük, hogy folytatódik az életünk. Reméljük, hogy ezzel vagy azzal a cselekedetünkkel elérhetjük a boldogságot. Minden, amit teszünk - nemcsak mint egyének, hanem mint a társadalom tagjai is - ezt az alapvető törekvést fejezi ki. A boldogságra és a szenvedés elkerülésére való vágyakozás vagy hajlandóság minden értelmes lényben megvan, és nem ismer határokat. Természetünk része, s mint ilyen, nem igényel magyarázatot: elegendő indoklás az egyszerű tény, hogy természetszerűleg és helyesen erre törekszünk.

És valóban azt látjuk, hogy az emberek mindenütt gazdag és szegény országokban egyaránt - minden elképzelhető eszközzel igyekeznek javítani életkörülményeiken. Furcsa módon nekem mégis az a benyomásom, hogy az anyagilag fejlett országokban élők minden iparkodásuk ellenére aránylag kevésbé elégedettek, kevésbé boldogok, és aránylag többet szenvednek, mint a legelmaradottabb országokban élők. Ha összehasonlítjuk a gazdagokat a szegényekkel, gyakran úgy tűnik, hogy a nincstelenek, még ha esetleg fizikai fájdalmakat és szenvedést kell is kiállniuk, kevesebbet aggódnak. Ami a gazdagokat illeti, néhányan tudják, hogyan használják értelmesen a vagyonukat - tehát ahelyett, hogy fényűző életmódra költenék, inkább megosztják a szükséget szenvedőkkel -, de a legtöbbjük nem képes erre. Még többet akarnak, s annyira elragadja őket a szerzésvágy, hogy semmi másnak nem marad hely az életükben. Így aztán elfelejtik, milyen álmokat szőttek a boldogságról, amelyet éppen az anyagi javaktól reméltek. Ennek következtében pedig állandóan háborog a lelkük, féltik is, amit megszereztek, ugyanakkor tovább is gyarapítanák - egyszóval szenvednek mentálisan és szenvednek érzelmileg, jóllehet a külső szemlélő azt hihetné, tökéletesen kielégítő és kényelmes életet élnek. Erre enged következtetni az anyagilag fejlett országok lakosai között rendkívül gyakori és széles körben elterjedt szorongás, elégedetlenség, frusztráció, bizonytalanság és depresszió. Mindez a lelki szenvedés nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy egyre nagyobb tanácstalanság uralkodik az erkölcsiséget és annak alapjait illetően.

Külföldi útjaim során gyakran szembesülök ezzel a paradoxonnal. Sokszor előfordul, hogy egy ismeretlen országba érkezve először mindent nagyon kellemesnek és szépnek találok. Akivel csak találkozom, barátságos, szívélyes. Minden a legnagyobb rendben van. De aztán, ahogy múlnak a napok, egyre többet hallok az emberek gondjairól, aggodalmairól és félelmeiről. A látszat ellenére sokan elégedetlenek az életükkel. Magányosnak érzik magukat, és innen már csak egy lépés a depresszió. Így alakul hát ki az a nyugtalan légkör, amely oly jellemző a fejlett világra.

Ez eleinte meglepett. Bár sohasem képzeltem, hogy az anyagi jólét önmagában megszüntethetné a szenvedést, azt el kell ismernem, hogy Tibetből, ebből az akkoriban is és most is nagyon szegény országból tekintve a fejlett világra, bizony úgy véltem, a jólétben élők sokkal kevesebbet szenvednek. Akiknek nem kell kemény fizikai megpróbáltatásokat kiállniuk, gondoltam - márpedig az iparilag fejlett országokban lakók többségének nem kell -, azok könnyebben elérhetik a boldogságot, mint a zordabb körülmények között élők. Csakhogy a tudomány és a technika lenyűgöző vívmányai a jelek szerint nemigen hoztak többet mennyiségi javulásnál. A haladás sok esetben mindössze azzal járt, hogy gyarapodott a városok, a fényűző házak és az utakon közlekedő autók száma. A szenvedés egyes fajtáit, főleg bizonyos betegségeket kétségkívül sikerült csökkenteni, de azt hiszem, a szenvedés egészében véve nem lett kevesebb.

Ennek kapcsán eszembe jut egyik korai nyugati utam. Egy dúsgazdag család látott vendégül tágas, pazarul berendezett házában. Mindenki nagyon kedves és előzékeny volt velem. Kényelmünkről személyzet gondoskodott, és én kezdtem azt hinni, hogy lám, a gazdagság igenis boldogság forrása lehet. Házigazdáim viselkedése könnyed magabiztosságot sugallt. De amikor a fürdőszobában, a résnyire nyitott pipereszekrényben egy halom nyugtatót és altatót pillantottam meg, rádöbbentem, mekkora ellentét feszülhet látszat és valóság között.

Ez a paradoxon, vagyis hogy a lelki - más szóval pszichológiai és érzelmi - szenvedés gyakran anyagi jóléttel párosul, a nyugati világban szinte mindenütt szembeötlő. Annyira elterjedt, hogy felmerülhet a kérdés, vajon nincs-e a nyugati kultúrában valami, ami eleve hajlamossá teszi az embereket az ilyenfajta szenvedésre. Szerintem nincs. A jelenség inkább több tényező együttes hatásával magyarázható. Nyilván szerepet játszik benne maga az anyagi fejlődés, de hivatkozhatunk a modern társadalom növekvő urbanizációjára is, arra, hogy nagy embertömegek élnek szoros közelségben. Ezzel összefüggésben megfigyelhető, hogy míg régebben egymásra voltunk utalva, ma, hacsak tehetjük, gépeket és szolgáltatásokat veszünk igénybe. Annak idején a földművesek aratáskor családtagjaikat, rokonaikat hívták segítségül; ma egyszerűen telefonálnak valamelyik vállalkozónak. A modern élet úgy van megszervezve, hogy az ember minél kevésbé függjön másoktól. Szinte mindenki igyekszik saját házat, autót, számítógépet stb. szerezni, és ezáltal a lehető legfüggetlenebbé válni. Ez persze természetes és érthető. Az emberek a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően nagyobb autonómiát élveznek, aminek vannak előnyei. Az egyén ma sokkal önállóbb lehet, mint eddig bármikor. De ezzel párhuzamosan kialakulhat benne az érzés, hogy a jövője nem embertársaitól függ, hanem az állásától vagy legfeljebb a munkaadójától. Ebből pedig azt a következtetést vonhatja le, hogy mivel a boldogságához nincs szüksége másokra, neki sem szükséges mások boldogságával törődnie.

Véleményem szerint olyan társadalmat hoztunk létre, amelyben az emberek egyre nehezebben tudják kimutatni egymás iránti alapvető érzelmeiket. A kevésbé gazdag, rendszerint mezőgazdasági társadalmakban tapasztalható erős közösségi érzés helyett itt nagyfokú magányt és elidegenedést találunk. Milliók élnek karnyújtásnyira egymástól, mégis úgy tűnik, hogy sokaknak, főleg az idősebbeknek, kedvenc háziállatukon kívül nincs kihez szólniuk. A modern ipari társadalom engem gyakran egy óriási, önműködő gépre emlékeztet, amelynek az ember nem irányítója, hanem parányi, jelentéktelen alkatrésze: kénytelen együtt mozogni a géppel.

Mindezt bonyolítja, hogy manapság folyton a gazdasági fejlődésről és növekedésről hallani, ami nagyban hozzájárul a versengés és az irigység terjedéséhez. Ezt azonban mindenki igyekszik leplezni - ami már önmagában is problémákat, feszültségeket és boldogtalanságot okoz. A Nyugaton oly elterjedt pszichológiai és érzelmi szenvedés valószínűleg mégsem valamiféle kulturális fogyatékosságot tükröz, hanem inkább egy mélyen az emberben lakozó hajlamra vezethető vissza. Nemcsak Nyugaton, másutt is észrevettem a lelki szenvedés jeleit. Délkelet-Ázsia egyes országaiban megfigyelhető, hogy a jólét növekedésével párhuzamosan csökkent a hagyományos hitrendszerek befolyása. Ugyanakkor mutatkozni kezdtek a nyugatihoz nagyjából hasonló, belső nyugtalanság jelei. Ez arra utal, hogy mindannyiunkban megvan a pszichológiai és érzelmi szenvedésre való hajlam, amely - ugyanúgy, mint egy-egy betegség kórokozója - bizonyos körülmények között aktivizálódik. A déli féltekén, az úgynevezett "harmadik világ" fejletlen országaiban olyan betegségeket találunk - például a közművesítés hiánya miatt -, amelyek másutt nemigen terjednek. A városiasodott, ipari társadalmakban viszont az ottani környezetnek megfelelő betegségek jelennek meg. A szennyezett víz okozta betegségek helyett tehát a stressz okozta betegségekkel találkozunk. Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy összefüggés van a felszínes "haladás" túlhangsúlyozása, illetve a modern társadalomban élők boldogtalansága, szorongása és elégedetlensége között.

Ez a megítélés nagyon borúlátónak tűnhet. De ha nem ismerjük be, milyen természetű és súlyú problémákkal állunk szemben, akkor reményünk sincs a megoldásukra.

Világos, hogy a modern társadalomnak az anyagi haladásba vetett hitét elsősorban a tudomány és a technika sikerei táplálják. Az emberi törekvés e formáiban az a csodálatos, hogy azonnali eredményt hoznak. Nem olyanok, mint az imádság, amelynek hatása - ha egyáltalán van hatása - jobbára láthatatlan. Márpedig az eredmény tiszteletet parancsol; ennél mi sem természetesebb. De sajnos az anyagi haladásba vetett hitünk arra a következtetésre vezethet bennünket, hogy a boldogság nyitja az anyagi jólét, illetve a tudásból fakadó hatalom. Bárki, aki komolyan elgondolkodik ezen, belátja, hogy az előbbi egymagában nem lehet elegendő a boldogsághoz; az már kevésbé nyilvánvaló, hogy az utóbbi sem. Pedig a tudás is kevés: a boldogság belső fejlődés nyomán fakad, és független a külső körülményektől. Rendkívül részletes és konkrét ismereteink vannak a külső jelenségekről, és ez óriási eredmény; de a megismerés érdekében folyton egyszerűsítjük és szűkítjük a képet, ami nemcsak hogy a boldogsághoz nem visz közelebb, hanem kimondottan veszélyes. Így ugyanis elveszíthetjük kapcsolatunkat az emberi tapasztalatok tágabb valóságával, és megfeledkezhetünk arról, hogy másokra vagyunk utalva.

Azt is látnunk kell, mi történik, ha egyoldalúan a tudomány eredményeire támaszkodunk. A vallás befolyásának csökkenése nyomán például egyre nehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy milyen is a helyes életvitel. A múltban vallás és erkölcs szorosan összefonódott. Most viszont sokan azt hiszik, hogy a tudomány "megcáfolta" a vallást, és ebből azt szűrik le, hogy mivel nincs megfellebbezhetetlen bizonyíték valamiféle spirituális vezérelv létezésére, maga az erkölcs is egyéni választás dolga. A régi idők tudósai és filozófusai szilárd alapokon nyugvó, örök törvényeket és végső igazságokat kutattak; a maiak ezt meddő próbálkozásnak tartják, és elődeiknek hátat fordítva az ellenkező véglet felé tartanak, ahol végső soron már semmi sem létezik, ahol maga a valóság is megkérdőjeleződik. Ez csak zűrzavarhoz vezethet.

Mindezt nem a tudományos törekvések bírálataként mondom. Találkoztam tudósokkal, és nagyon sokat tanultam tőlük; nem látom akadályát a velük folytatott párbeszédnek, még akkor sem, ha a radikális materializmus talaján állnak. Amióta az eszemet tudom, mindig is ámulatba ejtettek a tudomány vívmányai. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor vallási és iskolai tanulmányaimnál jobban érdekelt annak a régi filmvetítőnek a működése, amelyet a dalai láma nyári rezidenciájának egyik raktárhelyiségében találtam. Inkább arra szeretnék figyelmeztetni, hogy ne feledkezzünk meg a tudomány korlátairól. A közvélemény szemében a tudás végső forrása immár nem a vallás, hanem a tudomány, amely mintha maga is kezdené valamiféle vallás színezetét ölteni. Ez azzal fenyeget, hogy követői, akik vakon hisznek alaptételeiben, minden más nézetet elvetnek. A vallás trónfosztása a tudomány rendkívüli eredményeinek fényében egyáltalán nem meglepő. Ki ne tartaná nagy dolognak, hogy képesek vagyunk embert juttatni a Holdra? Ennek ellenére tény, hogy ha például egy atomfizikushoz fordulnánk, mondván: "Erkölcsi dilemmába kerültem, mit tegyek?", a kérdezett csak a fejét csóválná, és azt javasolná, hogy mástól kérjünk tanácsot. Általánosságban szólva, egy tudós e tekintetben semmivel sincs jobb helyzetben, mint mondjuk egy ügyvéd. A tudomány és a jog egyaránt segíthet felmérnünk cselekedeteink várható következményeit, de erkölcsi téren egyik sem tud nekünk eligazítást adni. Emellett magának a tudományos kutatásnak is vannak határai. Vegyük például az emberi tudatot: évezredek óta tisztában vagyunk a létezésével, és a tudósok a történelem során mindvégig kitartóan vizsgálták, de a mai napig sem értik, tulajdonképpen mi a tudat, miért van, hogyan működik, és mi a lényege. A tudomány nem képes megmondani, milyen hatásra jön létre és milyen hatást vált ki a tudat. Persze a tudat azon jelenségek közé tartozik, amelyeknek nincs alakjuk, anyaguk vagy színük, ezért külsőleg nem vizsgálhatók. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek is; csak azt jelenti, hogy a tudomány számára megfoghatatlanok.

Tehát jelentsük ki, hogy a tudomány csődöt mondott, és hagyjunk fel a további kutatással? Nem, ezt semmiképpen sem mondanám. A mindenki számára megteremtendő jólétet sem tartom elhibázott célkitűzésnek. Testi, fizikai érzeteink - természetünkből adódóan meghatározó szerepet játszanak az életünkben. A tudomány és a technika vívmányai egyértelműen a jobb, kényelmesebb életre való törekvésünket tükrözik, és ez nagyszerű dolog. Ki ne örülne a modern orvostudományban elért számos eredménynek?

Ugyanakkor azt hiszem, tagadhatatlan, hogy bizonyos hagyományos, vidéki közösségek nagyobb harmóniában és nyugalomban élnek, mint a modern városok lakói. Az észak-indiai Szpiti környékén például ma is az a szokás, hogy az emberek nem zárják be az ajtót, ha elmennek hazulról. A betoppanó látogató, miközben a háziakra vár, nyugodtan asztalhoz ülhet és ehet-ihat. Ez régebben Tibetben is így volt. Nem azt mondom, hogy az ilyen helyeken ismeretlen a bűnözés. Szórványos bűncselekmények persze mindenütt előfordulnak, de a megszállás előtti Tibetben ilyen ritka és szokatlan esemény hallatán az emberek meglepetten felvonták a szemöldöküket. Némelyik modern nagyvárosban ma már az számít rendkívüli eseménynek, ha egy nap gyilkosság nélkül telik el. A városiasodás magával hozta a zaklatottságot.

Óvakodjunk azonban attól, hogy a régi életmódot eszményinek állítsuk be. A fejletlen agrárközösségekre jellemző széles körű együttműködést inkább a szükség, mintsem a jó szándék hozta létre. Az emberek belátták, hogy enélkül rosszabbul menne a soruk. Amit pedig elégedettségnek vélünk, az talán közelebb áll a tudatlansághoz. Ezek az emberek nem tudják, sőt nem is sejtik, hogy másféle élet is lehetséges. Ha tudnák, valószínűleg habozás nélkül azt választanák. Meg kellene tehát találnunk a módját, hogy olyan harmóniában és nyugalomban éljünk, mint ezek a hagyományos közösségek, ugyanakkor teljes mértékben részesüljünk az új évezred hajnalán rendelkezésre álló anyagi lehetőségekből. Hiszen az nem járható út, hogy ezek a közösségek ne is próbáljanak javítani életkörülményeiken! Meggyőződésem, hogy például a tibeti nomád pásztorok örömmel vennék, ha télen a legújabb termoruhába bújhatnának, füstmentes tűzhelyen főzhetnék ételüket, korszerű orvosi ellátásban részesülnének, és a sátrukban hordozható televíziót nézhetnének. Ezeket én nem tagadnám meg tőlük - és gondolom, más sem.

A modern társadalom, valamennyi előnyével és hátrányával együtt, számtalan tényező hatására alakult ki. Botorság lenne azt hinnünk, hogy ha elvetjük az anyagi haladást, ezzel egy csapásra megoldódik minden gondunk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a problémák kiváltó okait. Emellett a modern világban még mindig bőven akadnak biztató jelek.

A legfejlettebb országokban is rengetegen vannak, akik aktívan törődnek másokkal. Vagy hogy közelebbi példát hozzak: mi, tibeti menekültek hihetetlenül sokat köszönhetünk befogadóinknak, akik maguk sem bővelkedtek a javakban. Önzetlen indiai tanítók vállalták gyermekeink oktatását, otthonuktól távol, nehéz körülmények között. Tágabb kitekintésben azt látjuk, hogy világszerte egyre jobban tiszteletben tartják az alapvető emberi jogokat. Ez véleményem szerint nagyon pozitív fejlemény. Ugyancsak csodálatos a modern világban, hogy természeti csapások esetén a nemzetek közössége azonnal a károsultak segítségére siet. Reményt keltő módon terjed a felismerés, hogy természeti környezetünk pusztítása súlyos következményekkel jár, és nem folytatható a végtelenségig. Azt hiszem, a modern kommunikációnak köszönhetően az emberek manapság jobban elfogadják a másságot, a sokféleséget is. Az írni-olvasni tudók száma és az oktatás színvonala világszerte magasabb, mint korábban bármikor. Ezek a pozitív fejlemények számomra azt jelzik, hogy az ember nagyon sokra képes.

Nemrégiben alkalmam nyílt találkozni az angol anyakirálynővel. Ez nagy örömömre szolgált, hiszen életem során számtalanszor hallottam róla. A legmélyebb benyomást mégis az tette rám, amikor ez a századunkkal egyidős asszony megjegyezte, hogy szerinte az emberek ma sokkal jobban törődnek egymással, mint az ő fiatal korában. Akkoriban, mondta, mindenkit csak a saját országa érdekelt, mostanában viszont más országok lakóira is jut figyelem. Kérdésemre, hogy bizakodva tekint-e a jövőbe, habozás nélkül igennel felelt.

Persze az is igaz, hogy a modern társadalomban egy sor súlyosan negatív tendenciára mutathatunk rá. Kétségkívül terjed a bűnözés: évről évre több a gyilkosság, a fegyveres rablás, a nemi erőszak. Lépten-nyomon hallani, hogy gyerekeket otthon és a tágabb közösségben bántalmaznak vagy kihasználnak; a fiatalok között terjed a kábítószer és az alkohol élvezete; a házasságok egyre nagyobb hányada végződik válással, a család széthullásával. E jelenségek némelyikétől még a mi kis menekültközösségünk sem mentes. Míg például az öngyilkosság a tibeti társadalomban szinte ismeretlen volt, az utóbbi időben előfordult egy-két ilyen tragikus eset száműzetésben élő honfitársaim között. Egy nemzedékkel korábban a fiatal tibetiek biztosan nem kábítószereztek, most viszont néhányan kábítószerfüggők - tegyük hozzá, hogy jobbára olyanokról van szó, akik modern, nagyvárosi környezetben élnek.

Az említett problémák egyike sem természetéből adódóan kivédhetetlen, mint a betegség, az idős kor vagy a halál. Nem is tudatlanságból fakadnak. Ha jobban meggondoljuk, ezek mind erkölcsi problémák. A jóról és a rosszról, a pozitívról és a negatívról, a helyesről és a helytelenről vallott nézetünket tükrözik. De ezen túlmenően rámutathatunk valami még fontosabbra: annak elhanyagolására, amit én belső dimenziónknak nevezek.

Mit értek ezen? Felfogásom szerint amikor túlságosan nagy hangsúlyt helyezünk az anyagi gyarapodásra, ezt abban a hiszemben tesszük, hogy a megszerzett javakkal minden igényünket kielégíthetjük. Csakhogy az anyagi javak, természetünknél fogva, csupán érzékeink szintjén elégítenek ki bennünket. Ez elegendő is lenne, ha mi emberek nem különböznénk az állatoktól. De fajunk komplexitását - jelesül gondolkodásunkat, érzelmeinket, képzeletünket és ítélőképességünket - tekintve nyilvánvaló, hogy szükségleteink nem csupán érzékiek. Világosan mutatja ezt az a tény, hogy olyan emberek között is terjed a szorongás, a stressz, a zavarodottság, a bizonytalanság és a depresszió, akiknek elemi szükségletei fedezve vannak. Problémáink, legyenek bár külsők - mint a háború, a bűnözés, az erőszak - vagy belsők, mint az érzelmi és pszichológiai szenvedés -, nem oldhatók meg addig, amíg oda nem figyelünk erre a dimenziónkra. Az elmúlt több mint száz év nagy mozgalmai - a demokrácia, a liberalizmus, a szocializmus ezért nem hozták meg a tőlük várt egyetemes jót, pedig sok nagyszerű elgondolás volt bennük. Kétségkívül forradalomra van szükség. De nem politikai, gazdasági vagy akár műszaki forradalomra. Ezekről elég tapasztalatot szereztünk az elmúlt évszázadban, így hát tudjuk, hogy a tisztán külső közelítés nem elég. Amit én szorgalmazok, az spirituális forradalom.

(Részlet az Ősi bölcsesség, modern világ című könyvből)