Pogány Lali emlékére II.

Emlékek II. rész

Lalival sokat sakkoztunk. A szombat- és a vasárnap délutáni program általában a sakkozásból állt. Nem igazán játszottunk olyan jól, de rettenetesen jókat beszélgettünk közben.

Egy szombat esti parti után én még felvonultam egy emelettel följebb a „gyökerekhez”, azaz a tiszthelyettesi hallgatókhoz tévét nézni, mert csak ott volt színes tévé. Akkoriban ez igen nagy számnak számított. Éppen a Déry Tibor „141 perc a befejezetlen mondatból” című írásából készült filmdráma ment aznap. Jó hosszú film volt, úgy majdnem kettőkor lett vége, de úgy voltam vele, másnap úgyis vasárnap, és végre pihi lesz. Na, ez csupán egy olyan álom maradt, ami nem következett be.

Mikor véget ért a film, visszasunnyogtam a szobánkba, s századunknál hirtelen riadót rendeltek el.

Na, én voltam az első, aki a folyosón megjelent, mert annyi időm sem maradt, hogy levetkőzzek. Mint a méhkas, leugrálás az ágyról, ruhakeresgetés, káromkodás, de azért mindenki tele volt kíváncsisággal, találgatással, hogy most ki szórakozik velünk?

Alig telt el pár pillanat, máris egyre komolyabbnak tűnt az egész! A próbariadók mindig a folyosón értek véget, de ez valahogy nem akart. Le kellett menni a földszintre, ahol is a fegyverszoba következett, és mindenki fogta a csúzlit és futás tovább a kapu felé. A kapunál három Csepel autó várt bennünket, és sorakozó után elkezdték kiosztani a gumibotokat, na, akkor már mindenki megértette, gáz van, itt már többről van szó egy kis próba riadónál. Lőszeres ládák is felkerültek a kocsira, de leplombálva.

Névsorolvasás, és fel a kocsira. Indulás hajnali fél háromkor, és tényleg elindultunk, ráadásul minden kocsi parancsnok hallgatott, mint a sír.

Egy órahosszát mentünk zötykölődve, sötétben, amikor megálltak a kocsik egy erdősávnál. „Kocsiról le!” - hangzott a parancs. Mi ugráltunk lefele és akkor még gyanúsabb lett a dolog, mert vagy ötven rendőr mellett szálltunk le. Már osztottak is be egymás mellé bennünket: két katona egy rendőr, két katona egy rendőr… így sorakoztunk. A rendőröktől tudtuk meg, hogy Szarvason vagyunk. Most egy kutató láncot kellett alakítanunk, mert egy veszélyes bűnöző van bent a lezárt területen, azt kell elkapni, de közben mindent át kell vizsgálni, mindent össze kell szedni, akár csak egy csikkről, akár egy gyufáról van is szó. Egy méterenként voltunk beosztva. Mi csak a töltelék voltunk, a rendőröknek volt jogkörük. Csak a több szem többet lát és az elrettentő tömeg gyanánt használtak bennünket.

Lassan hajnalodott. Megvárták, míg kivilágosodik, mert látni kellett mindent. Egy ilyen típusú kutatás sebessége igen csekély. A hatásfokát még meg is határozták, azaz két perc alatt egy méter. Szóval, a poroszkálás is gyors menet ehhez képest, de mindent át kellett vizsgálni.

Eleinte jól ment, amíg az erdősávnál meg a mögötte lévő kis réten haladtunk.

A gondok akkor kezdődtek, amikor egy futball stadionhoz értünk: kerítésugrás, a fal kikerülése, utána megint bevárni a többit, mert a lánc egyszerre kellett, hogy haladjon. Na, persze a pályán nem találtunk semmit. A pálya után megint kis erdő következett: minden fát átvizsgálni, minden bokrot megnézni idő volt; sebességünk igazán lehetővé tette ezt, de nem haladtunk. A legnagyobb izgalom akkor következett, amikor egy képzőművészeti táborba haladtunk be úgy, hogy mindenen keresztül, na, ott volt egy kis sikoltozás, mert lánytábor volt éppen és igazán feszültségkeltő volt, amikor fegyveresen ki kellett mindenkit hajtani a sátrakból és minden sátorba bemenni, átvizsgálni. Jól kezdődött e reggel a lányoknak, s igazán emlékezetes lehetett! Fegyveres katonák és rendőrök ébresztették őket. Na, persze a többiek irigykedtek azokra, akik a táboron vonultak végig; rögtön ment a szöveg.

Megint erdő következett, megint unalom. Azért a folyóhoz közelítve nem volt sok dolgunk: a szatír ruháját-cipőjét megtalálták már, és egészen bizonyos volt, hogy a folyón átúszva menekült a lezárt területről.

Közben a hatalmas sebesség miatt gyorsan elröpült az idő, s olyan délelőtt tíz óra felé járhatott már az idő. Kezdődött a látogatás, hiszen hétvége volt! Mindenki sejtette, hogy hozzá is éppen most jön a család Győrből, Budapestről.

Megérkezik a várva várt felesége, gyereke, mennyasszonya, apja, édesanyja. Mi meg itt egy órányira a látogatóktól!!! Amit később tudtunk meg az volt, hogy ilyenkor a látogatóknak sem mondták meg, hol vagyunk, csak közölték velük, hogy per pillanat X vagy Y nincs a laktanyában.

Bennünket összegyűjtöttek, és vártunk csak vártunk. Meg kellett várni a megyei rendőr parancsnokot. És telt az idő. Én még annyi dühös embert egy csomóban azóta sem láttam. Kérdéseket tettünk fel a rendőröknek, hogy miért nem üldözzük akkor a bűnözőt? Miért nem megyünk utána, hisz a határőröktől is volt három raj kutyával, emberekkel, akik elől úgy sem szökhet meg. Összeválogatunk volna három rajt jól futó emberekkel és azok addig hajtották volna, míg el nem kapták volna. Hát komolyan vették a kérdéseket, de azt is tudták, hogy ha azok megtalálják, emberünk nem éli meg a következő tíz percet. Százegynehány dühös ember.

Megérkezett a rendőrparancsnok, nagyon szépen megköszönte a hathatós segítséget, és ezzel lezárta a szatír üldözését.

„Gépjárműre!” - hangzott a parancs, de akkor már mindenki tudta, hogy mire visszaérünk a laktanyába, vége a látogatásnak is.   

***

A bűnözőt egy hét múlva kapták el. Az a Dobos őrnagy, aki a Kékfényben is sokszor szerepelt, mint szakértő. Hát ennyi közünk volt a Békés megyei szatírhoz.